Psycho

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Psycho
Rendező:	Alfred Hitchcock
Forgatókönyvíró:	Robert Bloch regénye alapján Joseph Stefano
Főszerepben:	Anthony Perkins Vera Miles
Zene:	Bernard Herrmann
Operatőr:	John L. Russell
Vágó:	George Tomasini
Forgalmazó:	Paramount Pictures, 1968-tól: Universal Pictures
Gyártó:	Shamley Productions
Bemutató:	1960. június 16.
Időtartam:	109 perc
Díj(ak):
Nyelv:	angol
Költségvetés:	806.947 USD
IMDb

Psycho 1960-ban készült fekete-fehér, amerikai film.

A Psycho minden idők egyik leghíresebb filmje. Norman Bates nevét mindenki ismeri, a rendező pedig méltán érdemelte ki a feszültségteremtés nagymestere címet.

Robert Bloch egy valódi sorozatgyilkosról, a wisconsini Ed Geinről mintázta Norman alakját hátborzongató regényében, amelyből Joseph Stefano forgatókönyve készült el.

[szerkesztés] Történet

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

A szőke titkárnő, Marion Crane meglép főnöke 40 ezer dollárjával. A városon kívül új autót vásárol, s noha ideges viselkedése feltűnik egy rendőrnek, mégis tovább engedi. Éjszakára betér egy mellékút mellett álló magányos motelbe. A szelíd, ám furcsa tulajdonosfiúval, Norman Bates-szel megvacsoráznak. Utána Marion zuhanyozni megy, ám a fürdőkádban rátámad egy idős hölgynek tűnő személy és megöli. Közben Marion főnöke megbíz egy magánnyomozót, Milton Arbogastot, az eltűnt lány (és persze a pénz) felkutatásával. Arbogast eljut a Bates motelbe, de őt is elteszik láb alól. Marion húga, Lila és az eltűnt lány barátja, Sam Loomis a nyomokat követve ugyancsak eljutnak a motelbe. Rájönnek, hogy a tettes valójában Norman, egy transzvesztita skizofrén gyilkos, aki halott anyja ruhájába öltözik.

[szerkesztés] Háttér

A híres zuhanyjelenetben Bernard Herrmann visító hegedűmuzsikája ad zenei aláfestést. A filmtörténetben ez az első olyan alkotás, melyben a főszereplőnek tűnő személyt – akit ráadásul egy sztár alakít – a film felénél brutális módon megölik. Ezt a jelenetet 7 napon keresztül forgatták. 70 különböző kameraállást alkalmaztak és nincs egyetlen olyan egyedi beállítás sem, amelyben a gyilkos fegyver az áldozat bőrével érintkezne. Ennek ellenére a jelenet igen hátborzongatónak tűnik. A női testnek egyébként egyetlen olyan részét sem látni, ami tabu lehetne. Az egyes beállításokat lassított felvétellel forgatták, hogy a mell véletlenül se kerüljön a képbe, s ne avatkozzon közbe a cenzúra.

Abban a jelenetben, amelyben a nyomozó hátrazuhan a lépcsőn, a színész (Martin Balsam) valójában nem is esik hátra. A lábát nem látni, mégis olyan benyomása van az embernek, mintha leesne a lépcsőn. Ehhez először lefilmezték a lépcsőt felülről lefelé haladva, de szereplő nélkül. Majd Arbogastot Hitch beültette egy külön erre a célra készített székbe, a vetítővászon elé, amelyre rávetítették a lépcsőn való lejövetelt. Ekkor jól megrángatták a széket, Arbogastnak meg csak annyi dolga volt, hogy kinyújtott karral kalimpáljon egy kicsit a levegőben.

A Psycho kritikai fogadtatása kezdetben langyos volt. A közönség lelkesedése azonban felülmúlt minden várakozást, hosszú sorok kígyóztak a mozipénztárak előtt. Hitch speciális taktikája az volt, hogy senkit sem engedtek már be a nézőtérre a főcím után.

Ez a film, amelyet Hitchcock egy televíziós stábbal és igen alacsony költségvetéssel forgatott, egy új korszak kezdetét jelentette a thrillerek kedvelői számára. Már Saul Bass grafikus főcíme, Bernard Herrmann vészjósló zenéjével jelzi, hogy a rendező itt stilizált formában kívánja feltárni az erőszak mélységeit. Hitchcock legtöbb thrillerjétől eltérően a Psycho nem kínál azonosulásra igazán alkalmas karaktereket, s a film végén a meglepő megoldás is majdnem ugyanolyan ijesztő, mint a bemutatott gyilkosságok.