Antoine Saint-Just

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Antoine Saint-Just Prudhon festményén, 1793-ban

Louis Antoine Léon Saint-Just (1767. augusztus 25. – 1794. június 28.), francia forradalmár és politikus, a Konvent hegypárti képviselője, a jakobinus vezetők egyike, Robespierre közeli barátja és munkatársa.

Saint-Just hamar a nagy francia forradalom legendás alakjává vált, fiatalsága, valamint politikai következetessége és bátorsága miatt. Bizonyos mértékben a forradalom jakobinus szakaszának, az 1793-as évnek, az egalitariánus köztársaságnak a jelképévé vált. Politikája erősen szociális jellegű volt, a francia parasztságot és a kisbirtokosokat képviselte. Az ideális, spártai ihletésű köztársaságot Köztársasági intézmények (Institutions républicaines) c. művében próbálta felvázolni, melynek csak töredékei maradtak fenn. Napjainkban megítélése ellentmondásos. A francia jobboldalhoz tartozó revizionista történészek (pl. Furet) elítélik, az állami terror és a „totalitarizmus“ első képviselőjének nevezik, míg a baloldaliak, különösen a kommunisták (pl. Albert Soboul) a legnagyobb forradalmárok egyikének és a későbbi szocialista forradalmak előfutárának tartják. Ma Blérancourtban a Saint-Just-család egykori házában múzeum őrzi emlékét.

[szerkesztés] Gyermek- és ifjúkor

1767-ben született Nivernais-ben (a mai Nièvre megye) Decize városban. Édesapja, Louis-Jean de Saint-Just picardiai paraszti származású lovaskapitány volt, aki Decize-ben állomásozva ismerkedett meg a helyi királyi jegyző lányával, Marie-Anne Robinot-val, akit 1766-ban vett feleségül. A család 1769-ben költözött a picardiai Nampcelle-be, ahol az apa jószágkormányzóként tevékenykedett, majd később átköltöztek a közeli Blérancourt-ba. 1777-ben édesapja meghalt és még ebben az évben elkezdte tanulmányait Soissonsban a Saint-Nicolas oratoriánus kollégiumban, melyeket 1785-ben fejezett be. Ekkor visszatért Blérancourtba, ahol rövid ideig viszonya volt Therèse Gellével, a helyi jegyző lányával, akit az ügy kipattanása után sürgősen férjhez adtak. Ezután Saint-Just kétségbeesésében megszökött hazulról Párizsba, ahol elfogták és rövid ideig intézetbe adták (1786 szeptemberétől 1787 márciusáig Madame de Saint-Colombe Picpus utcai intézetében tartózkodott. Ezután Dubois-Descharmes soissons-i ügyésznél helyezkedett el mint másodírnok, majd 1787 októberében beiratkozott a reimsi egyetem jogi karára, 1788. április 15-én szerezte meg diplomáját, majd visszatért Blérancourtba. Ekkor írta első művét, az Organt című költeményt, melyben Voltaire nyomán kigúnyolja a hagyományos vallást és a királyságot. Írt egy kisebb színdarabot is (Arlequin-Diogène), amely a hordóba költözött Harlekinről szól. A forradalom kitörése után bekapcsolódott a helyi politikába, 1790 áprilisában részt vesz az Aisne megye székhelyét eldöntő vitában (Soissonst támogatja a végül győztes Laon ellenében). 1790. június 3-án megválasztják a nemzetőrség ezredesének, így ő vezetheti a július 14.-i Föderáció ünnepén részt vevő küldötteket Párizsba. Augusztusban levelet ír Robespierrenek, melyben kéri, hogy támogassa Blérancourtot vásártartási jogának megtartásában. A helyi politikában a szegényparasztság következetes támogatója volt, részt vett a régi földesúr elleni pereskedésekben. 1791-ben jelentette meg A forradalom és a francia alkotmány szelleme (L´Esprit de la Révolution et de la Constitution de la France) című művét, ami Montesquieu hatását mutatja.

[szerkesztés] A Konvent tagja

1792. szeptember 5-én megválasztják a Nemzeti Konventbe Aisne megye képviselőjének, ő lett a Konvent legfiatalabb tagja (éppen betöltötte a 25 éves alsó korhatárt). Ekkor ismerkedik meg személyesen is Robespierre-el és hamarosan a Hegypárt egyik legkövetkezetesebb vezetőjévé válik. 1792. november 13-án XVI. Lajos perében elmondott beszédével szerez országos ismertséget. Ebben kijelenti, hogy a királyt nem mint állampolgárt, hanem mint a nép ellenségét kell kivégezni. A beszédnek (és Robespierre teljes támogatásának) oroszlánrésze volt abban, hogy a Konvent a királyt halálra ítélte. 1793 elején főként általános alkotmányjogi, hadügyi problémákkal foglalkozott, a nép felségjogából származó törvényhozó hatalom felsőbbségét támogatta a végrehajtó hatalom fölött. 1793. július 27-én a Közüdv Bizottság (Comité du Salut Public) tagja lesz és részt vesz az új alkotmány (az 1793-as demokratikus alkotmány, mely nem lépett életbe) kidolgozásában. 1793. július 8-án tartott beszámolójával a pártharcok tevékeny résztvevője lesz, erélyesen lép fel a girondista politika és a föderalista lázadás ellen. 1793 október végén-november elején barátjával, Philippe Lebas-val mint Konvent-megbízott kiküldetésben volt a Rajnai hadseregnél. Kemény kézzel tettek rendet a hadseregben, többek között több gyáva vagy korrupt parancsnokot letartóztattak. Az elzászi arisztokrácia körében rekvirálásokat rendeltek el, kényszerkölcsönöket vetettek ki. 1793 december elején újból a Rajnai hadseregnél volt kiküldetésben. Az elzászi jakobinusok véreskezű vezetőjét, Euloge Schneidert az ő utasítására tartóztatták le és küldték Párizsba. December végén Pichegrut nevezte ki az egyesült Rajna-Moseli seregek élére, majd 1793. december 26-án részt vett Wissembourg elfoglalásában, melynek eredményeként az osztrák csapatok a Rajna mögé szorultak vissza. 1794 január végén-február elején Saint-Just és Lebas az Északi hadseregnél volt kiküldetésben Picardiában.

Saint-Just, mint a kormány tagja a nemzeti egység védelmezője volt és harcolt a (jobb- és baloldali) frakciók ellen. 1794. február 22-én ő terjesztette be a ventôse-i dekrétumokat, amelyek az ellenforradalmárok vagyonának a nép közötti felosztásáról rendelkeztek. Ventôse hónapban (1794. február 19.-március 20.) a Konvent elnöki tisztségét is betöltötte. 1793 márciusában és áprilisában vádbeszédeivel döntő szerepet játszott Hébert és Danton frakcióinak felszámolásában. 1794. április 28-án újból kiküldetésbe ment, az Északi hadsereghez és sikeres haditervet dolgozott ki Maubeuge felmentésére. Június elején visszatért Párizsba, a Közüdv Bizottság hívására, majd június 13-án ismét az északi arcvonalra indult. Szoros együttműködésben Jourdan tábornokkal 1794. június 26-án a fleurusi csatában elfoglalták Charleroit és ezzel egész Belgium megnyílt a franciák előtt. Június 29-én tért vissza Párizsba, ahol már a Hegypárt vezetőségében is megjelent a frakciózás. Július 23-án megkísérelte összebékíteni a feleket, de sikertelenül. 1794. július 27-én a Robespierre-ellenes összeesküvők elleni beszédét nem engedték a Konventben végigmondani, és letartóztatták Robespierre más híveivel együtt. A párizsi börtönök nem merték a letartóztatott hegypárti vezetőket befogadni, így hamarosan kiszabadultak és a párizsi Városházán megkísérelték megszervezni a népfelkelést. Ez azonban nem sikerült, a Konvent puccsistákat támogató csapatai elfoglalták a városházát és másnap (1794. július 28-án vagy thermidor 10-én) a 21 hegypárti vezetőt (Saint-Justöt és Robespierre-t utolsóként) kivégezték.

[szerkesztés] Források

Bajomi Lázár Endre: Az üstökös (életrajzi regény), Szépirodalmi kiadó, Budapest, 1957
Saint-Just: Beszédek és beszámolók (válogatás Saint-Just műveiből), Gondolat, Budapest, 1969