Német Lovagrend
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend (lat.: Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, ném.: Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem) egy ökumenikus (főleg római katolikus és evangélikus) – napjainkban inkább már csak tiszteletbeli – vallási közösség.
[szerkesztés] A Lovagrend története
[szerkesztés] Német lovagok a Szentföldön
A palesztinai Acre (ma Akkó, Izrael) ostromakor (1189–90) néhány brémai és lübecki kereskedő testvériséget alapított a betegek és sérültek ápolására, aminek ispotálya a várossal szembeni Toron-dombon állt. Ennek elődje a német zarándokok alapította betegápoló szolgálat volt (1099–1187). Miután a várost bevették, övék lett annak ispotálya is, s ettől kezdve a szervezetet Jeruzsálemi Német Szűz Mária Ispotály Lovagjai házának kezdtek nevezni (Haus der Ritter des Hospitals Sankt Marien der Deutschen zu Jerusalem), s a német keresztes lovagok betegápoló rendje lett. III. Kelemen pápa ezt jóváhagyta 1187 márciusában és I. (Barbarossa) Frigyes anyagilag támogatta. Kórházak mellett, vendégfogadókat is fenntartott a megfáradt zarándokok számára.
[szerkesztés] Betegápolókból lovagrend
VI. (Hohenstauf) Henrik éppen nagyszabású hadjáratot tervezett a Szentföldre, amikor 1197-ben váratlanul meghalt. Ekkor számos odaérkezett lovag a hazatérés mellett döntött. A katonai létszámhiányt a püspökök, a német fejedelmek és II. Amalrik jeruzsálemi király úgy próbálták pótolni, hogy a betegápolókat is lovagrenddé szervezték 1198-ban. Az új rendet Teuton lovagrendnek is hívták, latinul Ordo Teutonicus Sanctae Marie in Jerusalem, németül Deutsche Ritter-orden. 1199. február 19-én szentelték fel. A rend a templomosokhoz hasonló katonai és szerzetesi szabályzatot kapott. Főképp németek lehettek a tagjai, előírásaik közt volt többek közt a szegénység, engedelmesség, cölibátus, a keresztény hit védelme és fegyveres terjesztése a pogányok közt, valamint a pogányság elleni harcra is fölesküdtek. Vezetőjük neve nagymester (hochmeister). Székhelyük Acre maradt. III. Celesztin és III. Ince pápa nagy földeket adományozott nekik nemcsak Palesztinában, hanem Németországban is. Ince engedélyezte a lovagoknak a fekete kereszttel díszített fehér köntös használatát. 1250-ben IX. (Szent) Lajos francia királynak tett szolgálataik elismeréseképpen a nagymester címerében, a nagymesteri rendkereszt feletti sast francia arany liliomokkal díszítették.
1197-től rendházaik működtek az itáliai Palermóban és Barlettában. Első nagymesterük Bassenheimi Walpot Henrik (1198–1200) volt.
[szerkesztés] A Német Lovagrend Kelet-Európában
A 13. században a keresztes hadjáratok rendre kudarcba fulladnak és a Német Lovagrend mozgástere Palesztinában beszűkült. 1291-ben, Acre eleste után végleg otthagyták a Szentföldet, de érdeklődésük már ezt megelőzően Kelet-Európa felé összpontosult. Eddigre hatalmas birtokai voltak Palesztinán és Németországon kívül Itáliában, Franciaországban, Németalföldön és Spanyolországban. A német lovagrend kelet-európai működése a thüringiai Salzai Hermann (1209–1239) nevéhez köthetők. Első európai vállalkozásuk Magyarországon kezdődött 1211-ben. A Szentföldről éppen kivonulóban levő lovagok egy részét II. András magyar király hívta be, és Erdélybe, a Barcaságba telepítette le őket, hogy megvédjék az országot a kunoktól. A rend Brassó környékét tette meg székhelyének. Számos kiváltságot nyertek a királytól és a pápától, sőt benépesíthették az addig lakatlan területet. Lehetőséget kaptak a havasalföldi kun szállásterületek elfoglalására és várak építésére. 1223-ban kivonták őket az erdélyi püspök fennhatósága alól.
A Német Lovagrend azonban lehetőségeivel úgy akart élni, hogy önálló, a magyar királytól független államot alapíthassék. 1224-ben Salzai Hermann felajánlotta III. Honorius pápának a rend területeit mint független államot, a Szentszék hűbérének. András ezt többször megtiltotta, s miután a figyelmeztetéseit semmibe vették, fegyverrel űzte el őket (1225).
A Német Lovagrendet Mazóviai Konrád lengyel herceg hívta meg, hogy védjék meg földjeit a pogány balti poroszok támadásaitól, és hódítsák meg azok területét. Salzai Hermann ügyes diplomáciája révén elérte, hogy II. Frigyes német-római császár a rimini aranybullában (1226), majd IX. Gergely pápa 1234-es privilégiumaiban biztosítsa a rend hatalmát a porosz területek felett és segítse akár Lengyelországgal szemben is. A német lovagok 1233-ban kezdték meg a porosz földek leigázását. 1237-ban egyesítették őket az akkor feloszlatott Kardtestvérek rendjével, és megszerezték Livóniát. További terjeszkedéseiknek (Drang nach Osten) az oroszok és a litvánok ellenálltak (1242-es csúd-tavi és 1260-as durbeni vereségek. Poroszország alávetését 1283-ban, Livóniáét 1290-ben fejezték be.
[szerkesztés] A Német Lovagrend állama
A meghódított föld egyharmadát a Lovagrend az egyháznak adta, s nagyfokú autonómiát biztosított, s rengeteg privilégiumot adott a német és holland hospesek alapította új városoknak (sokkal többet, mint bárhol máshol Európában), de vitathatatlanul a lovagok lettek Poroszföld és Livónia urai: kővárakat építettek, német parasztokat telepítettek a gyéren lakott és a harcok következtében elnéptelenedett területeken. Földbirtokokat osztottak ki német nemeseknek, akik a keresztes hadjárataikban harcoltak, s ekképp a rend hűbéresei lettek. A telepítések és a kolonizáció hatására a porosz kisebbség, ami a harcok miatt nagymértékben megfogyatkozott lassan asszimilálódott és a 18. századra kihalt. A nagyobb uradalmi földek és a várak kivétel nélkül a Lovagrend tulajdonát képezték, és az országnak a 15. századig nem volt arisztokráciája. 1263-ban IV. Orbán pápa feloldotta a lovagokat szegénységi fogadalmuk alól, így azok monopolizálták a jól jövedelmező gabonakereskedelmet, mely fő jövedelem forrásuk lett és nagy hasznuk származott ebből. A kereskedelem a Hanza szövetség keretein belül folyt, amely segítette a Német Lovagrendet a 13. századi hódításaiban, egyfelől mert nem állt közvetlen egyházi fennhatóság alatt, mint a kardtestvérek. A Hanzának érdeke volt minél több termőterület és nyersanyaglelőhely (pl. fa, só) szerzése, ezért is támogatta tevékenyenen a rend terjeszkedését, s hamarosan végezetesen összefonódott vele mind gazdasági, mind pénzügyi tekintetben. A kelet-balti területek Nyugat-Európa gabonaszállítói lettek, s nagymértékben függött élelmiszerellátásuk az onnan jövő szállítmányoktól. A gazdasági fellendülés általános jólétet teremtett, a parasztság helyzete is nagymértékben javult, de némelykor a feudális megkötések eléggé nagyok és szigorúak volt, mint például az egy összegbeni adófizetés. 1291-ben a Lovagrend Acre elvesztése után Velencében, majd a németországi Marburgban székelt. 1309-ben Siegfried von Feuchtwangen nagymester (1303–1311) a Német Lovagrend székhelyét a poroszországi Marienburgba (Máriavár) helyezte át. Eddigre a német lovagok egy erős, fejlett feudális államot építettek ki, amely 1346-ban a dán fennhatóságú Észtföldet is magába foglalta.
[szerkesztés] A Lovagrend expanziója a 14. és 15. században...
A Lovagrend a 14. századtól háborúit Lengyelország ellen folytatta, 1309-ben elfoglalta Danzig városát és Kelet-Pomerániát. Ugyanakkor állandóan demonstrálta a hatalmát azzal, hogy (sikertelenül) igyekezett meghódítani az akkor még pogány Litvániát. Legfőbb szövetségese Csehország volt, akivel a lengyel területek felosztásában egyeztek meg. Lengyelországot segítette Magyarország és alkalomadtán Litvánia, amely később pravoszláv hitet vallott. Kimagasló epizódja a harcoknak az 1331–32-es lengyel lovagrendi háború. 1335-ös visegrádi találkozó kötött béke és az 1343-as kaliszi béke sem tudott a helyzeten alapvetően változtatni, mert a Lengyelországot a német portyázások még a békeidőszakban is fenyegették. Ráadásul a lengyeleknek olykor két-három frontos háborút is kellett vívnia keletről az oroszok, a litvánok és a tatárok ellen. 1398-tól kiteljesedett a lovagrend tenger feletti hegemóniája, mikor a Hanzával közösen elűzte a balti- és az északi-tengeri kereskedelmet dézsmáló skandináv Vitális Testvérek kalózhajóit. A század végén élte fénykorát a Német Lovagrend: 3000 lovag, kétszáz pap volt a rend tagja. Mintegy 60 város, 50 vár és 18 368 falu, valamint több száz uradalom volt a kezében országában és szerte Európában. Éves jövedelme meghaladta a 8-900 ezer rajnai forintot, de a háborúk sokat felemésztettek. Maga ellen fordította Lengyelországot és Oroszországot, mert részint elzárta őket a Balti-tengertől, sőt Litvániát is, mert területét a lovagok folytonosan fenyegették, még akkor is, mikor a litvánok áttértek a katolikus hitre.
[szerkesztés] ...és végül a grünwaldi csata
1370-ben köttetik meg Magyarország és Lengyelország perszonáluniója. A két ország késznek mutatkozott ereje egyesítésére a Német Lovagrend ellen, s várható volt akár Oroszország, akár Litvánia segítsége is. Erre nem került sor, mert részint a Balkánon új ellenség bukkant fel: a török. I. Lajos Bulgárföldre küldött serege 1377-ben összecsapott velük és nagy győzelmet aratott, s egyik seregük néhány évvel később Erdélyre rontott. Lajos halála után kisebbik lányára, az 1997-ben szentté avatott Hedvigre (Jadwiga) hagyta a lengyel trónt, aki a katolizált Jagelló Ulászló litván fejedelemhez ment feleségül 1386-ban. 1387-ban megköttetett Lengyelország és Litvánia első uniója (a krewói unió). A belső viszályok legyűrése után a két ország egyesült erővel lépett fel közös ellenségük, a Német Lovagrend ellen és 1410. július 15-én a grünwaldi csatában döntő vereséget mért a német lovagokra. A megtört erejű Lovagrend hatalmát Lengyelország a hosszú tizenhároméves háborúban (1454–66) győzte le véglegesen. A thorni békében (második toruni béke) a Német Lovagrend lemondott Kelet-Pomerániáról, Nyugat-Poroszországról, a kulmi és ermlandi (warmiai) püspökségről valamint több városról és várról. Emellett a lengyel király hűbérese lett.
[szerkesztés] A Német Lovagrend bukása
1525-ben Brandenburgi Albert nagymester (1511–25) áttért az evangélikus hitre. A rend egyházi földjeit szekularizálta, és világi protestáns hercegséget hozott létre Porosz Hercegség néven, amely továbbra is a lengyel király hűbérese maradt. V. Károly német-római császár új nagymestert nevezett ki Kronenbergi Walter (1526–43) személyében, aki a Német Lovagrend székhelyét áttette a würtembergi (frankföldi) Mergentheimbe. A livóniai területeken újra autonóm rendként uralkodtak a kardtestvérek, de az ő hatalmuk is az idő múlásával egyre jobban széttöredezett, és a Lengyelország–Litvánia, Oroszország, Svédország és Dánia közt dúló negyedszázados livóniai háború megsemmisítette azt. Maradványaiból szintén protestáns hercegség született. A Német Lovagrendnek – amely Európában csak szétszórtan elhelyezkedő birtokokkal rendelkezett – minden tekintélye odaveszett. Tevékenyen támogatta (500-1000 lovaggal) a török elleni háborúkat. A németalföldi szabadságharc alatt a spanyol királyt támogatta, s az utrechti unió kisajátította összes, Hollandiában levő birtokát. XIV. Lajos a franciaországi földjeiktől fosztotta meg őket. A Lovagrend utoljára 1702 és 1731 között szerepelt Magyarországon, amikor 500 000 forintért zálogba kapták a jász-kun kerületet, de a vételt végül is érvénytelenítették. 1797-ben a rajnai és belgiumi rendházaikat szüntették meg. Az 1801-es lunéville-i béke a Rajna bal partján elterülő uradalmaikat vette el, majd 1809-ben az Ausztriával hadakozó I. Napóleon magát a Lovagrendet oszlatta fel, hátramaradt olasz és német uradalmait az adott fejedelemségeknek adta oda.
[szerkesztés] A Német Lovagrend feltámadása
Évtizedekkel a császár legyőzése után I. Ferenc osztrák–magyar uralkodó 1834-ben megalakította újra a lovagrendet Bécsben. Kisebb földeket kaptak Tirolban és Ausztriában, de most már csak egyházi szervezetként működhettek tovább, s nagyobb előnyben részesítették a pap, apáca és szerzetes tagokat. 1840-ben új szabályzatot kaptak, amely a lovagok tevékenységét jótékonysági és szociális munkára, a női tagokét betegápolásra korlátozta. A nagymester tisztségét valamelyik Habsburg főherceg látta el. 1871-ben IX. Pius pápa a papi tagoknak új szabályzatot, a lovagrendnek új nevet adott: Mária lovagok rendje. 1923-ban az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlása után Jenő főherceg (1894–1923) a rend történetében először egy papnak, Dr. Norbert Kleinnak adta át a nagymesteri hivatalt. 1929-ben immár harmadszor változtatták meg a regulát, amely a szerzetesi fegyelmet hangsúlyozta. Az utolsó lovag halálával megszűnt a lovagrend lovagi ága, de továbbra is fenntartják (nagymesteri hozzájárulással) a világiak belépését.
[szerkesztés] A Német Lovagrend napjainkban
Ma a Német Lovagrend nagymesterének székhelye Bécs. A Stephansdom mögött elhelyezkedő nagymesteri palotában, a Singerstrasse 7-es szám alatt található a Német Lovagrend központi archívuma, levéltára és múzeuma. Ezen kívül egykori székhelyének, Bad Mergentheimnek a várában is van egy múzeuma a Német Lovagrendnek.
Jelenleg a Német Lovagrendnek hozzávetőlegesen 1000 tagja van, ebből 100 szerzetes, 200 nővér és mintegy 700 világi testvér. A rend elsősorban betegápolással és idősotthonok fenntartásával foglalkozik. A rendnek jelenleg 5 helyen van birtoka: Olaszország, Ausztria, Németország, Cseh Köztársaság és Szlovénia.
A németországi tartomány jelenleg tisztázatlan pénzügyi manőverek miatt súlyos anyagi gondokkal küzd – gyakorlatilag csődbe ment, s több vezetője ellen évek óta eljárás folyik.
[szerkesztés] A Német Lovagrend nagymesterei
- Bassenheimi Walpot Henrik 1198-1200
- Otto von Kerpen 1200-1206
- Heinrich von Tunna 1206-1209
- Salzai Hermann 1209–1239
- Thüringiai Konrád 1239-1241
- Gerhard von Malberg 1241-1244
- Heinrich von Hohenlohe 1244-1249
- Günther Schwarzenberg 1249-1253
- Poppo von Osterna 1253–1257
- Anno von Sangershausen 1257–1274
- Hartmann von Heldrungen 1274–1283
- Burchard von Schwanden 1283–1290
- Konrad von Feuchtwangen 1290–1297
- Gottfried von Hohenlohe 1297–1302
- Siegfried von Feuchtwangen 1302–1310
- Karl Bessart von Trier 1311–1324
- Werner von Orseln 1324–1330
- Luther braunschweigi herceg 1331–1335
- Dietrich altenburgi várgróf 1335–1341
- Ludolf König von Wattzau 1342–1345
- Heinrich Dusmer von Arfberg 1345–1351
- Winrich von Kniprode 1351–1382
- Konrad Zollner von Rottenstein 1382–1390
- Konrad von Wallenrode 1391–1393
- Konrad von Jungingen 1393–1407
- Ulrich von Jungingen 1407–1410
- Heinrich von Plauen 1410–1413
- Michael Küchmeister von Sternberg 1414–1422
- Paul Belenzer von Rusdorf 1423–1440
- Konrad von Erlichshausen 1441–1449
- Ludwig von Erlichshausen 1450–1467
- Heinrich Reuss von Plauen 1467–1470
- Heinrich Reffle von Richtenberg 1470–1477
- Martin Truchsess von Wetzhausen 1477–1489
- Johann von Tiefen 1489–1497
- Szász Frigyes 1497–1510
- Albrecht von Hohenzollern Brandenburg-Ansbach (Brandenburgi Albert) 1510–1525
- Kronenbergi Walter 1526–1543
- Wolfgang Schutzbar 1543–1566
- Georg Hundt von Weckheim 1566–1572
- Heinrich von Bobenhausen 1572–1590
- Ausztriai Miksa 1590–1618
- Ausztriai Károly 1619–1624
- Johann Eustach von Westernach 1625–1627
- Johann Kaspar von Stadion 1627–1641
- Lipót Vilmos főherceg 1641–1662
- Karl Josef von Österreich 1662–1664
- Ampringen János Gáspár, Magyarország császári kormányzója 1664–1684
- Ludwig Anton vom Palatinate-Neuburg 1685–1694
- Ludwig Franz vom Palatinate-Neuburg 1694–1732
- Klemens August von Bayern 1732–1761
- Karl Alexander von Lorraine herceg 1761–1780
- Ferenc Miksa herceg 1780–1801
- Karl Ludwig von Österreich (Károly Lajos főherceg) herceg 1801–1804
- Anton Viktor von Österreich 1804-1809, tovább: 1834–1835
- Habsburg Miksa osztrák főherceg 1835–1863
- Habsburg Ferenc Károly Vilmos 1863–1894
- Habsburg Jenő 1894–1923
- Dr. Norbert Klein 1923–1933
- Paul Heider 1933–1936
- Robert Schälzky 1936–1948
- Dr. Marian Tumler 1948–1970
- Ildefons Pauler 1970–1988
- Dr. Arnold Othmar Wieland 1988–2000
- Dr. Bruno Platter 2000–
[szerkesztés] Forrás
- Az angol nyelvű wikipedia
- Klaus-Jürgen Matz: Ki mikor uralkodott, mikor élt? Magyar Könyvklub 2003.
- Vajda Tamás: A Német lovagrend szentföldi és erdélyi szereplése / A Német lovagrend a Baltikumban
- Britannica Hungarica, Magyar Világ Kiadó
- Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó
[szerkesztés] Ajánlott irodalom
- William Urban: A teuton lovagrend hadtörténete
Based on work by 