Nagykapornak
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
 |
|
| Régió | Nyugat-Dunántúl |
| Megye | Zala |
| Kistérség | Zalaegerszegi |
| Rang | község
|
| Terület | 24,41 km² |
| Népesség | |
|
|
| Irányítószám | 8935 |
| Körzethívószám | 92 |
| Térkép |
település Mo. térképén |
Nagykapornak egy község Zala megyében, Zalaegerszegtől keletre.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fekvése
Nagykapornak a Zalai-dombság középső részén helyezkedik el egy észak-déli völgy keleti felén.
A településről elnevezett, a Nagykanizsa–Szombathely vonalon fekvő vasútállomás a településen kívül, központtól távol, Kisbucsa mellett található. Zalaegerszeg, Nagkanizsa és Szombathely irányából érkező személyvonatok állnak meg itt.
A község a 76-os Zalaegerszeget a Balaton térségével összekötő másodrendű főút mentén fekszik. Erre merőleges egy jóval kisebb forgalmú Pókaszepetk, illetve Misefa irányába tartó mellékút is. A település sűrűn elérhető autóbusszal Zalaegerszeg és Keszthely felől. Továbbá rendszeresen kötik össze járatok Budapesttel és egyes dunántúli nagyvárosokkal.
[szerkesztés] Története
Nagykapornak a 11. században települhetett be a Kádár nemzettséggel. Az 1210-es években bencés apátság épült itt. A temploma óriásinak számított, és mivel egyike volt a két Zala megyei hiteles helyeknek (Zalavár mellett), amelyek Nagy Lajos király rendelete után is megmaradtak, nagy jelentőséget kölcsönzött Kapornaknak. A település első említése 1234-ből való „Copurnak” alakban.
A település jelentőségét mutatja, hogy 1335-től kezdve a 16. századig többször volt megyegyűlés színhelye. A 15. századtól nemesi törvényszék is működött Kapornakon. Zala megyében ekkor hasonló intézmény csak Tapolcán volt.
A kiváltságai ellenére a mezővárosi jogokat csak 1459-ben szerezte meg. Ekkor sókamara is nyílt a városban, és egyben járási székhely vált belőle. I. Mátyás király 1465-ben adományozta a települést az apátságnak.
A törökök elleni védekezésben szerepe fokozatosan nőtt. 1537-tõl császári csapatok védték. Az apátság eredeti funkciói eddigre már lényegében nem működtek. Az apátok fényűző világi életet éltek, és szerzetesi fogadalmat se tettek. A törökök előtti utolsó apátot, Mezőlaky Ferencet, aki egyben a zalavári apát címét is birtokolta, 1566-ban iktatták be Kapornakon. 1567-ben azonban a török elpusztította az apátságot, ám annak vagyonát és értékes könyvtárát sikerült átmenteni Zalavárra. Az apát 1568-os halála után bizalmasai végrendeletét meghamisították, maguknak követelve az értékes vagyont. A kárvallott királyi kamara azonban csapatokat indított utánuk, és hosszú harcok után visszaszerezték a kincseket és a várost. 1570-ben az apátságot végvárrá alakították át, és az ezt követő időkben a város lakossága gyorsan fogyott. A város jelentőségét lassan Zalaegerszeg vette át.
A vár jelentősége közben fokozódott, 1600-ban sikerrel verték vissza a Kanizsa felől érkező törököket. Majd 1601-ben tovább erősítették a várat. A törökök 1664-ben elfoglalták, és fel is gyújtották a megmaradt települést. A vasvári békét követően azonban ismét magyar kézen volt. Az apátság is újraszerveződött a zalavári apátság felügyelete alatt, és fokozatosan növelte befolyását a várban.
A 18. században indult meg a település újratelepülése. Temploma 1735-től működött, és a 16. században nyílt iskolában is újraindult a tanítás. 1736 és 1779 között barokk stílusban újjáépítették az apátsági templomot is, így régi formájából sokat vesztett. 1751-ben önállósult a kapornaki apátság Zalavártól. A Rákóczi-szabadságharc után a birtokos Kazó család elismerve a jobbágyok költözési jogát nagyban hozzájárult a település növekedéséhez. 1858-ban a jezsuiták is a településre költöztek, és mintagazdaságot kialakítva gazdagították a várost. 1876-ban azonban a közigazgatási reform keretében Nagykapornak mind mezővárosi címét, mind járási székhely jellegét elvesztette, és a pacsai járás községe lett. Mindazonáltal megmaradt jelentőségét mutatja, hogy külön egy fiú- és egy lányiskola működött a városban, évi ötször tartottak országos vásárt, és 1885-ben a kegyesnővérek is lakhelyüknek választották.
Az I. világháború súlyos veszteségekkel járt a lakosságot tekintve. A behívott katonák mintegy harmada maradt a harctereken, továbbá sokan váltak rokkanttá. Bár a vasút már 1865 óta érintette a települést, igazán csak a zalaegerszegi műút 1920-as években történt megépítése és az azon megszerveződő autóbusz-közlekedés kapcsolta be a közlekedésbe a települést.
A II. világháború ismét jelentős számú áldozatot követelt, köztük sok zsidó családdal.
1950-ben az ÁVH kegyetlenül felszámolta az itteni szerzetesrendeket. Bár a nagy kiterjedésű földterületük a lakosság kezébe jutott, a korábbi egyházi iskolák egybevonásával és szekularizálásával közel megbénították a korábban jól működő oktatást. Ennek nyomán korábbi körzeti jelentőségét hamar elvesztette a település.
1971-ben általános iskola, 1978-ban óvoda nyílt a községben, de mindazonáltal az elvándorlás nagyban jellemezte és sokan Zalaegerszegre jártak dolgozni. A rendszerváltást követően azonban sok kapornaki vesztette el az állását, így a falu helyzete komolyan romlott. Az 1990-es évek közepétől az új helyi és zalaegerszegi munkahelyek létrejöttével stabilizálódott a helyzet.
[szerkesztés] Látnivalók
- Szentséges Üdvözítő római katolikus templom
[szerkesztés] Érdekességek
Hosszú ideje visszatérő vendég Nagykapornakon a nagykapornaki gólya.
Nagykapornakon az 76-os főút közelében (Ország út 4.) emberemlékezet óta költ egy gólyapár. 2004 februárjában a hosszú évek óta gyarapodó fészkét leszedték a megroggyant kéményről. A visszatérő vándor ismét a régi helyre kezdett fészket rakni, ahonnan – elijesztése után – előbb Misefa központjában egy villanyoszlopon, utána Nagykapornak központjában, majd kis idő múlva a régi fészke közelében szintén egy villanyoszlopon kezdett új fészket rakni. Ez utóbbi helyen kitartott, költ.
A fent említett villanyoszlopra 2005. március 24-én fészektartó került felszerelésre, melyet a gólya nem foglalt el. Nagykapornak központjában, az óvoda mellett folytatta 2004-ben felhagyott fészkét.
Éves visszatérései egybeesnek a barna varangyoknak a misefai halastóba vonulásával.
Based on work by 