Távközlés

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A távközlés a kommunikáció lehetőségének kibővítése nagyobb távolságokra, anélkül, hogy az információ eredeti hordozóját kísérelnénk meg áthelyezni (vö. levelek). A valóságban persze, egyelőre, nem megoldható a személyes kommunikáció teljeskörű utánzása, hiszen ha például telefont használunk, nem láthatjuk a másik fél arcát, gesztusait, nem mutathatunk tárgyakra a könnyebb megértetés érdekében. A távközlés, ill. telekommunikáció olyan, jellemzően elektronikai eszközök segítségével történik, melyekkel (nem teljeskörű) kommunikációt, esetleg adatátvitelt lehet megvalósítani: ilyen a távíró, a távbeszélő vagyis telefon, és még sok minden más. Az egyirányú információközlő, műsorszóró rendszerekkel a híradástechnika tárgya foglalkozik.

Egy távközlő rendszer részei az adó, az átviteli közeg, csatorna, és a vevő. Az adó alakítja át, kódolja az üzenetet egy átvihető fizikai jelenséggé, a jellé. Az átviteli közegnek az a szerepe, hogy továbbítsa a jelet, de ez nem megy veszteségek nélkül: a jel romlani, módosulni fog. A vevő pedig megpróbálja visszaalakítani a vett jelet, több-kevesebb sikerrel, a jel útközbeni romlásától függően. Bizonyos esetekben a végső „vevők” az emberi érzékszervek, elsősorban a fül és a szem és a jel hibajavítása az agy feladata.

A távközlő rendszer lehet pont-pont jellegű (egy-egy kapcsolatú), többesküldő (multicast) vagy műsorszóró (broadcast), mely utóbbi a többesküldés egy különleges változata, mely csak az adótól a vevők felé megy.

A távközlési mérnök egyik feladata a vonal vagy átviteli közeg fizikai tulajdonságainak, illetve az átküldendő üzenetek statisztikus tulajdonságainak vizsgálata annak érdekében, hogy az alkalmazáshoz legmegfelelőbb kódolási-tömörítési algoritmusokat válassza ki.

Amikor olyan rendszereket terveznek, melyek az emberi érzékszervekkel kell kapcsolatba kerüljenek, figyelembe kell venni az emberi érzékelés fiziológiai és pszichológiai jellemzőire. A mérnökök kutatási feladatai közé tartozik például az is, hogy a jelben mekkora és milyen torzulás engedhető meg úgy, hogy a látványt ill. hallási élményt ne rombolja túlságosan.

[szerkesztés] Példa emberi (táv)közlésre

Vegyünk először egy távközlés előtti megoldást, az egyszerűség kedvéért: két ember beszélget. Itt az átvivendő üzenet a mondat amit a beszélő el szeretne juttatni a hallgatóhoz. Az adó „egység” az agy nyelvi központja, az agykéreg mozgatásért felelős része, a tüdő, a hangszálak, a gége és a száj együttese, mely végül olyan hangsorozatot hoz létre, amit mi beszédnek nevezünk. A jel a beszéd mint hangrezgések sorozata, vagyis a levegő nyomásváltozása mint észlelhető fizikai jelenség. Az átviteli közeg a hangot vivő levegő – a csatorna a levegő a környezet minden akusztikai jellegével együtt: visszaverődések, visszhangok, háttérzaj. A vevő pedig a hallgató személy, pontosabban az ő hallórendszere és agyának nyelvi területe.

Távközléssé akkor válik ez a szituáció, ha közbeiktatunk olyan egyéb eszközöket, melyek segítségével a „közellét” már nem fontos – telefont, IP-telefont, amatőrrádiót, stb. Ezek, minőségüktől, jellegüktől függően torzíthatnak a jelen.

[szerkesztés] Az átviteli közeg és a csatorna problémái

Minden csatornán van zaj és minden csatornának véges a sávszélessége. Ezek olyan tények, melyek sok mérnök életét megkeserítették, másoknak pedig jó okot adtak arra, hogy fel- és kitaláljanak jobbnál jobb tömörítési, kódolási, hibajavítási algoritmusokat, tételeket.

Ezekkel a problémákkal részletesen az információelmélet tárgya foglalkozik, melynek alapítója és talán legnagyobb alakja Claude Shannon volt.

[szerkesztés] A távközlés története röviden

• 1837. Samuel Finley Breeze Morse szabadalmaztatja a távírót, valamint a később róla elnevezett ABC-t.
• 1854. Davic Edwin Hughes szabadalmaztatja a távgépírót.
• 1876. Alexander Graham Bell szabadalmaztatja a távbeszélőt.
• 1877. Puskás Tivadar ötlete alapján Edison laboratóriumában kifejlesztik a (kézi kapcsolású) telefonközpontot.
• 1889. Automata telefonközpont, Almon Strowger.
• 1893. Telefonhírmondó.
• …