António de Salazar Oliveira
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
António de Salazar Oliveira (1889. április 28. - 1970. július 27.) Portugália diktatórikus hatalmú miniszterelnöke 1932-től 1968-ig.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Ifjúkor, tanulmányok
Salazar a Coimbrától nem messze fekvő Santa Comba Dão nevű kisvároshoz tartozó Vimieróban született egy számadótiszt gyermekeként. Papnak készült, Viseuban egyházi iskolába járt, majd Coimbrában végezte el az egyetemet 1914-ben. Hamarosan ugyanitt politika-gazdasági előadó lett. Bár pappá nem szentelték, mindvégig aszkétikus életvitelt folytatott. Mély vallásossága révén kezdettől fogva az 1910-ben kikiáltott, szekularizációt és egyéb egyházellenes intézkedéseket foganatosító köztársaság ellenzői közé tartozott.
[szerkesztés] Politika keresztényszocialista alapokon
A tanárként is aktívan politizáló Salazart az 1921-es választásokon a Katolikus Centrumpárt színeiben beválasztották a Nemzetgyűlésbe (Assemblia Nacional), ám helyét nem foglalta el, ugyanis hasztalannak gondolta az ilyesféle politizálást. 1926-ban da Costa tábornok katonai puccsot hajtott végre, ám uralma nem volt tartós: magas rangú tisztek váltogatták egymást az államfői poszton, és a királyságot sem restaurálták. Salazar 1926. júniusában az egyik ilyen tiszt, Cabeçada kormányának pénzügyminisztere volt, de mindössze öt napig viselte a tisztséget: látva, hogy milyen instabil a vezető körök helyzete, visszavonult Coimbrába és a Novidades című katolikus lap hasábjain 1927 decembere és 1928 januárja között cikksorozatban kritizálta a katonai kormányzat 12 millió fontnyi népszövetségi hitelkérelmét.
[szerkesztés] Salazar, a pénzügyi mágus
1928 márciusában Carmona tábornok lett az államfő, aki a republikánus José Vicente de Freitas őrnagyot nevezte ki kormányfővé, aki Salazart hívta meg a pénzügyminiszteri posztra. A tekintélyes szakember kemény feltételekkel volt hajlandó elfoglalni a tárcát: gyakorlatilag teljes felügyeletet gyakorolhatott minden minisztérium költségvetése felett. Centralizált monetáris politikájával, a bevételi források fejlesztésével és a kiadások csökkentésével hamarosan sikereket ért el. Egyensúlyba hozta az államháztartást, sőt hosszú idő után először Portugália pozitív mérleggel zárhatta az évet intézkedéseinek köszönhetően.
A következő években kormányok jöttek, kormányok mentek - csak Salazar volt állandó a pénzügyminiszteri poszton. Első sikeres évétől kezdve egyre inkább ő tűnt a káosz egyetlen lehetséges megoldójának. Salazar tekintélye nemsokára beárnyékolta a jelentéktelen katonai kormányokét is, és lassanként kiformálódott támogatóinak tábora. Az egyház benne látta a köztársasági antiklerikalizmus szétzúzóját, a nagytőkések rengeteg hasznot húztak a gazdasági stabilizációjából, az értelmiség és a katonaság egy része pedig azonosult antiliberális, antikommunista, autoriter nézeteivel.
[szerkesztés] Portugália diktátora
Salazar pénzügyminiszterként hosszú távú politikai terveket is kovácsolt, és elképzeléseit egy erős, tekintélyelvű államról már 1930-ban felvázolta beszédeiben. A hadsereg elfogadta, és Júlio Domingos de Oliveira tábornok kormányának lemondásakor Carmona elnök Salazart tette meg kormányfőnek. Az új miniszterelnök 1933-ban új, korporativista szellemiségű alkotmányt adott ki, amivel megteremtette az "Új Államot" (Estado Novo), melynek 35 éven át maradt teljhatalmú ura.
[szerkesztés] A Portugál Estado Novo
Az új alkotmány értelmében a miniszterelnök - Salazar - csak az államelnöknek volt felelős, noha valójában ő irányította az országot. Csak egy párt, a Salazar vezette Nemzeti Unió (Uniăo Nacional) működését engedélyezték, bár ennek sem volt jelentős beleszólása az egyszemélyi uralomba. Rendszeresen tartottak ellenzék nélküli választásokat.
Portugáliában a nők ekkor nyerték el a - valójában értéktelen - szavazati jogot. A parlament eljelentéktelenedett. Létrejött a Korporációk Kamarája, ami olasz fasiszta mintára a gazdaság különféle ágazatainak dolgozóit, munkaadóit és értelmiségijeit tömörítette a független szakszervezetek helyett.
Az ellenzéket a politikai rendőrség (PIDE) felügyelte. Bár Salazar rezsimjét szokás fasisztának bélyegezni, ő maga soha nem tekintette magát ilyennek, és be is tiltotta a Benito Mussolini eszméivel rokonszenvező Nemzeti Szindikalizmust. A vezető politikai csoportnak nem volt egységes ideológiája, bár a világháború végéig használatban voltak különféle fasiszta-náci szimbólumok és gesztusok (pl. karlendítéses köszönés). Valójában az egész Új Állam irányítása egy személyben Salazar kezében összpontosult, az ő elképzelései alkották a hivatalos ideológiát. A spanyol polgárháború és a II. világháború idején ő viselte a kül- és hadügyminiszteri tisztet is.
A világháború után látszólag demokratizálta rendszerét, de az egyetlen ellenzéki egységszervezettel, a Demokratikus Egységmozgalommal (Movimento de Unidade Democrática) szemben végig megmaradt a kormány fölénye. Mindössze 1958-ban forgott veszélyben a salazari fölény, amikor a leváltását kilátásba helyező Humberto Delgado tábornok 25%-ot ért el a népszavazáson. Ekkor új rendeletekkel erősítették meg a miniszterelnök jelöltjének (Américo Tomás) fölényét. Az egyházzal ápolt jó kapcsolatok a hatvanas évekre megromlottak, mivel Salazar is csak mérsékelt engedményeket tett a katolikusoknak. Bár valóban sikerült rendeznie a portugál állam pénzügyi helyzetét, az ország lakói rendkívüli szegénységben éltek. A szigorú gazdasági intézkedések elsősorban a parasztságot és a munkásokat terhelték, a nagytőkések viszont meggazdagodtak. Az olcsó munkaerőt kihasználva jelentős mennyiségű külföldi tőke települt az országba.
[szerkesztés] Salazar külpolitikája
Nem utolsósorban gazdaságpolitikájának köszönhetően az Új Állam jó kapcsolatokat ápolt minden nagyhatalommal (a Szovjetunió kivételével).
A szomszédos Spanyolország polgárháborúja idején a portugál kormányzat - bár aláírta a be nem avatkozási egyezményt - egyértelműen a nemzetiek mellé állt, megtagadta a független külföldi megfigyelők Portugáliába jövetelét, német és olasz csapatokat, kb. 20000 portugál önkéntest, illetve utánpótlást szállított Franco seregének. A menekülő köztársaságiakat sem fogadták be.
A II. világháború idején Salazar a semlegességet választotta, és 1939-ben ő terjesztette a Caudillo elé a kölcsönös védelemről és semlegességről szóló Ibériai Paktumot. Hasonlóan a spanyol diktátorhoz, ő is a Tengely erőivel szimpatizált, ám 1941-1945 között a japán haderő megszállva tartotta Makaó és Kelet-Timor portugál gyarmatát. Bár hadba továbbra sem lépett, 1943-ban Salazar felajánlotta az Azori-szigeteket flotta-támaszpontul a szövetséges erőknek, és a portugál gyarmatokon kibányászott krómot és rezet is rendelkezésükre bocsátotta. A holokauszt idején vagy százezer zsidó lelt menedékre Portugáliában.
1949-ben Portugália a NATO tagja lett. Az ENSZ-be csak 1955-ben léphetett be, addigi kísérleteit a Szovjetunió megvétózta.
[szerkesztés] Gyarmati háborúk
Portugália semlegességét egyfelől a hagyományosan jó brit-portugál kapcsolatok, másfelől pedig Salazar gyarmatokra támaszkodó gazdaságpolitikája indokolta. Az XX. század közepéig portugál kézben voltak az Azori-szigetek, Madeira, a Zöld-foki-szigetek, São Tomé és Principe, Angola (és Cabinda), Portugál Guinea (ma Bissau-Guinea), Mozambik, Indiában Goa, Damão és Diu, illetve Makaó Kínában, és Kelet-Timor Indonéziában, azaz a kisebbik ibériai ország a világ harmadik legnagyobb gyarmattartója volt. Salazar igyekezett önellátásra ösztökélni a gyarmatokat, miközben nagy hasznot húzott az ott termelt árucikkek eladásából. Mivel létfontosságú volt az ország számára a gyarmatbirodalom, nem vette figyelembe az 1960-as ENSZ-határozatot a gyarmatok kiürítéséről, helyette tartományokká szervezte át a területeket.
1961-ben az indiai haderő elfoglalta a helyi portugál telepeket. Ezzel párhuzamosan az afrikai gyarmatokon is felélénkültek a függetlenségi mozgalmak, amiket a helyi, minimálisan ellátott adminisztráció nem tudott kezelni. Salazar úgy döntött, hogy az ENSZ és a NATO tiltakozása ellenére minden áron megakadályozza a gyarmatok felszabadulását, és rengeteg pénzt ölt abba, hogy a portugál haderő jelentős részét (1974-re mintegy 80%-át, kb. 140000 embert) Afrikába helyezve fenntartsa a rendet. Ez többé-kevésbé sikerült is, ám az államgazdaság igencsak megsínylette a kiadásokat. A gyarmati háborúk Salazar halála után, a hetvenes években értek véget a helyiek győzelmével.
[szerkesztés] Salazar halála, az Estado Novo vége
1968-ban a teljhatalmú miniszterelnök egy otthoni baleset következtében súlyos agykárosodást szenvedett, így Tomás köztársasági elnök kénytelen volt lemondatni. A helyére a Nemzeti Unió egy mérsékeltebb irányvonalat képviselő politikusát, a korporativista alkotmány egyik kidolgozóját, Marcello Caetanót nevezték ki kormányfőnek. Salazar nem tudott a kinevezésről, ugyanis kómás állapotban kórházban élte le élete utolsó másfél évét.
| Elődje: Júlio Domingos de Oliveira |
Portugália miniszterelnöke 1932–1968 |
Utódja: Marcello Caetano |
Based on work by 