Kötés

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A kötés a textiliparban alkalmazott egyik eljárás egy vagy több fonalból összefüggő kelme létrehozására. A kötött kelmék és a belőlük készült kötöttáruk nagyon fontos szerepet töltenek be mind a ruházkodásban, mind más felhasználási területeken (műszaki, egészségügyi alkalmazások), előállításukkal a kötőipar foglalkozik, amely hazánkban is jelentős helyet foglal el a textil- és textilruházati iparon belül.

Tartalomjegyzék 1 Történet 2 Kelmeszerkezet 3 Előállítás 4 Források 5 Kapcsolódó link

[szerkesztés] Történet

A mai értelemben vett kötés eredete homályba vész. A fonalból hurkok készítésére révén kialakított szerkezet legősibb formái már az ókori népeknél is megjelentek, mint pl. a sprang vagy a naalebinding (magyarul öltéses összefűzésnek fordíthatnánk), ha ezek nem is a mai értelemben vett kötött kelmeszerkezetek voltak. Különösen az utóbbi mutat szerkezetében hasonlóságot a mai értelemben vett vetülékrendszerű kötött kelmeszerkezettel. Az ókorból fennmaradt kelmedarabok, ruhadarab-maradványok egy része szerkezetében nagyon hasonlít a mai kötött termékekhez, de alaposabb vizsgálatuk azt mutatta, hogy inkább ezekkel a technikákkal készültek. Ezek a skandináv népek, az egyiptomiak, Peru őslakói és más népek által egymástól teljesen függetlenül is ismert is használt eljárások tekinthetők a mai kötés előfutárának. Megoszlanak a vélemények arról is, hogy a valamikori Dura Europos helyén (a mai Szíriában, az Eufrátesz partján) végzett ásatásoknál előkerült kelmedarabok – amiknek keletkezését i. e. 300 és i sz. 256, azaz a város alapításának és lerombolásának időpontja közé teszik – valóban kötött kelméknek tekinthető-e. Vannak, akik egyiptomi falfestményeken, görög vázákon ábrázolt, szorosan a testre simuló ruházatokból arra következtetnek, hogy ezek valamilyen kötéshez hasonló eljárással készülhettek, de erre tárgyi bizonyíték nem került elő.

Valószínű, hogy a mai kötési technika Arábiából származik, ahol főleg harisnyákat készítettek ezzel az eljárással. Az előkerült első tárgyi emlékek (harisnyák, sapkák, erszények) az i. sz. 2.–3. századból valók. Az arabok ennek készítésére ún. kötőkeretet használtak (1. ábra). A keretek kör- vagy négyszögletes alakúak voltak és fából vagy csontból készült, egyenlő távolságokban elhelyezett peckek voltak rajtuk. Minél vékonyabbak voltak a peckek és minél közelebb voltak egymáshoz, annál finomabb kelmét készíthettek rajtuk. A bekezdés ezeken a kereteken nagyon egyszerű volt. A fonalat ráhurkolták az első pecekre, majd sorban az egymás mellettiekre, amíg valamennyin végig nem értek. Ezt a kezdő hurkot a pecek tövéhez tolták le. Ezután másodszor is végigmentek a peckeken, újból egy-egy hurkot alakítva ki rajtuk, majd az alsó sorban lévő hurkokat egy segédeszközzel áthúzták a másodszor készült hurkokon. Ezt eredetileg valószínűleg egy vékony pálcával, vagy durvább kötéseknél a kötő az ujjaival végezte. Később a pálca végén horgot alakítottak ki, hogy megkönnyítsék a hurkok átemelését egymáson. Amikor az első hurkokat átbujtatták a másodszorra készülteken, elkészült a bekezdés és a keret készen állt a kötés folytatására. Ez az előbb elmondottak ismétléséből állt, az új hurkokon mindig áthúzták az előzőeket, így készítve el az összefüggő, tömlő alakú kelmét. Ez az eljárás vezetett sokkal később, valószínűleg a 16. század végén a horgolt kelmék készítéséhez. Nagy a valószínűsége annak, hogy a kötés tehát az araboktól terjedt el, részben a Selyemúton kelet felé, egészen Tibetig, sőt Kínáig, másrészt a mórok közvetítésével jutott el Európába. Itt mindenek előtt egyházi méltóságok kesztyűi, harisnyái készültek ezzel a technikával. A legrégibb fennmaradt példány egy 12. századból való kesztyű, amit Konrad von Sternberg püspök viselt. Spanyolországban 1275-ből ill. 1283-ból származó sírokból kerültek elő mintásan kötött selyempárnák, Franciaországban 1382-ben, Angliában 1402-ben készült kötött kesztyűket őriznek egyházi kincstárakban. A 13. századi Itáliából fennmaradt az a kötött kesztyű, amit V. Kelemen pápa számára készítettek. A 14. században már ismerték a 4-5 tűvel készített „körkötést”, amit a hamburgi Bertram mester 1359-ben festett oltárképe is bizonyít, amelyen a Madonna négy tűvel köt egy ruhadarabot (2. ábra).

VIII. Henrik angol király (1509–1547) Spanyolországból származó, I. Erzsébet (1558–1603) azonban már Angliában készült selyemharisnyát hordott és ekkortájt a korábban általános, szövött anyagból szabott harisnyákat már fokozatosan felváltották a kötött harisnyák. A 15. század közepe táján Angliában egyre népszerűbb lett a kötött sapka. A 16. században alakultak meg az első kötő céhek. A kötést kezdetben hivatásszerűen férfiak végezték, kézi munkával. Gépesítése az 1589-ben a William Lee által feltalált kötőgéppel kezdődött. A 17. században már Európa minden országában meghonosodott ez az iparág és még gobelin-szerű faliszőnyegeket is készítettek kézi kötéssel.

A kötőgépek fejlődése a 19. században vett nagyobb lendületet, ekkor kezdtek megjelenni a különböző, egyre bonyolultabb kötésmódok és mintázatok előállítására szerkesztett, egyre magasabb fokon automatizált gépek. A nagyipari kötöttárugyártás kezdetei is erre az időszakra tehetők, ami aztán a 20. század második felében teljesedett ki és napjainkban is meghatározó eleme a divatiparnak.

[szerkesztés] Kelmeszerkezet

A kötött kelmék közös jellemzője – akár kézi kötéssel, akár gépi kötéssel állítják is elő azokat –, hogy hurok formára hajlított fonal(ak)ból kialakított szemekből állnak. Az egymás melletti és egymás fölötti szemek összekapcsolódásából alakul ki az összefüggő kelme. A hurkok formájától és kapcsolódási módjától függően alapvetően kétféle kelmeszerkezetet különböztetünk meg: a vetülékrendszerű és a láncrendszerű kötött kelméket. Az 1. ill. 2. ábra ezek legegyszerűbb változatait mutatja be. A vetülékrendszerű kelme (3.ábra) elvileg akár egyetlen fonalból is készülhet,

a láncrendszerű kelmékben (4. ábra) ezzel szemben legalább annyi fonalra van szükség, ahány szem készül egymás mellett a kelme szélességében.

A kötött kelmék ilyen elnevezései a szövésből erednek: ott a hosszanti fonalakat láncfonalaknak, a szélességirányú fonalakat vetülékfonalaknak nevezik. Elvileg ezekben a kötött kelmékben is ehhez hasonló elhelyezkedésűek a fonalak. De míg a szövetben e két fonalrendszer kölcsönösen keresztezi egymást (5. ábra),

addig a kötött kelme elvileg csak lánc- vagy csak vetülékfonalakból is állhat, ahogy az az 3. és 4. ábrán látható.

A szemformák és a szemkapcsolódások különböző változataival és ezek kombinációival rendkívül sokféle kelmeszerkezet alakítható ki, ami a gyártáshoz használt fonalak saját tulajdonságaival kombinálva egyrészt a mintázásra, másrészt a kelme legkülönbözőbb fizikai tulajdonságainak (tömeg, vastagság, szakítószilárdság, nyúlás, rugalmasság, légáteresztő képesség, hőszigetelő képesség, páraáteresztő képesség stb.) tág határok között történő változtatására használható ki.

A kötött kelmék tulajdonságait legjobban befolyásoló mérőszámok:

• a szemekben elhelyezkedő átlagos fonalhossz (egy szembe bedolgozott átlagos fonalhossz, röviden: szemhossz),
• a szemhossz és a kelmét alkotó fonal vastagságának egymáshoz viszonyított aránya,
• a szemsűrűség, azaz a hosszegységre eső szemek száma hossz- és szélességirányban, ill. a területegységre eső szemek száma,
• a területi sűrűség, azaz a területegységre (leggyakrabban 1 négyzetméterre) eső tömeg (grammban).

Ezek közül a szemhossz a legfontosabb adat, mert ez a felhasznált fonal vastagságával együtt alapvetően meghatározza a többi adatot és ezzel a kelme legtöbb fizikai tulajdonságát.

[szerkesztés] Előállítás

A kötött kelméket tűkkel állítják elő. Kézi kötésnél a szemek előállításához két hegyes tűt (vagy egy kör alakban meghajlított tű két hegyes végét) használják (6. ábra), a gépi kötéshez horgas, kanalas, tolókás vagy karabiner tűket használnak (lásd: kötőgép). Kézi kötéssel olyan szemformák is kialakíthatók, amelyek gépi kötéssel ez idő szerint nem reprodukálhatók, és viszont.

[szerkesztés] Források

• Norbury, J.: A Note on Knitting and Knitted Fabrics. In: A History of Technology III. Oxford, 1957
• Aus der Geschichte des Wirkens und Strickens. Wirkerei- und Strickerei-Technik, 1970. 1. sz., 36–38. old.
• Millington, J., S. Chapman (szerk.): Four Centuries of Machine Knitting. Knitting International, Leicester, 1989
• Strickerei - Lehrgang Dubied. Neuchatel, 1967
• Magyar Nagylexikon

[szerkesztés] Kapcsolódó link

• Kötéslap (mindenféle, ami a kötéssel kapcsolatos)