Latin írás

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Latin írás
Típus:	Hangjelölő
Nyelv(ek):	Majdnem minden ma is beszélt nyelvhez létezik változata, és közülük számos hivatalosan is használja
Időszak:	i. e. ~400-tól máig
ISO 15924 kód:	Lat

Lásd még: Ábécék származás szerinti listája

A latin ábécé, amit a magyar nyelv is használ, a következő betűkből áll:

A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, V, W, X, Y, Z

A klasszikus latin nyelv még nem használta a J, U és W betűket, helyettük egyszerűen I-t és V-t írtak.

[szerkesztés] Történet

A latin ábécé az etruszk ábécéből fejlődött ki. Hammerström szerint (Jensen, 521 o.) a B, D, O, X betűk egy dél itáliai görög betűs írásból származnak, ami valószínűleg egyike volt azon etruszk ábécéknek, melyek már tartalmazták ezeket a betűket (Sampson, 108 o.). Rix (203 o.) állítása szerint a latin nyelvben ezen betűk hangértéke görög nyelvi hatásra alakult ki, maguk a betűk már mind léteztek, mikor a rómaiak átvették az ábécét az etruszkoktól (Wachter, 33 o.)

Kétségtelen tehát az ábécé etruszk eredete. Az etruszkban nem volt zöngés zárhang, ezért a C a görög gamma átvételeként vált a zöngétlen [k] hanggá mind az etruszkban, mind a latinban. Jensen (521 o.) szerint a C, K, Q betűk használata a latinban megegyezett az etruszk használattal, azaz [e, i] előtt C-t, [a] előtt K-t, [u, o] előtt pedig Q-t írtak. (Ez utóbbi csak a latinra igaz, mert az etruszkban nem volt [o] hang.) A betűk elnevezés is e módszer szerint alakul: gamma/gemma, kappa, qoppa/quppa (Wachter, 15 o.). Az Y és Z betűket később, szintén a görögből kölcsönözték. A G-t Spurius Carvilius Ruga (ie. 230 körül) alkotta a C-ből (Sampson, 109 o.). F (digamma) [w] hangot jelölt eredetileg, később az [f] hang jelévé egyszerűsödött. A [w, j] féljhangzókat és az [u, u:, i, i:] magánhangzókat V-vel és I-vel jelölték.

Összehasonlításhoz:

Lásd még:

Latin elnevezési szokások

[szerkesztés] Használat

A történelem folyamán a latin ábécét átvette számos újonnan kifejlődött nyelv is saját használatára. Természetesen ezen nyelvek hangrendszerét nem fedte le teljesen a latin írás, ezért ezek néhány új betűt alkottak és számos mellékjelet készítettek, pl:

a cédille a ç-ben (eredetileg egy kis z a c alatt), mely az sz-es ejtést szimbolizálja számos újlatin nyelvben
a haček a szláv nyelvekben, egyes betűk lágyítását jelölik vele, pl: č
a tilde a spanyol ñ-ben, és néhány portugál magánhangzón (eredetileg egy kis N a betű fölé írva), mely az egykori n kiesését, ezzel együtt a hang nazalizációját is jelöli.
az ă, ă, î, ş és ţ a román nyelvben
és természetesen a magyar nyelv hosszú hangjait jelölő ékezetes betűk: á, é, í, ó, ő, ú, ű

A teljes listát lásd: Latin eredetű ábécék.

A W két V egybeírásából keletkezett. A későrómai korban került az ábécébe, germán nyelvek hatására. Az U-t és a J-t eredetileg nem különböztették meg a V és I betűktől. Az óangolban három – rúna eredetű – betűt adtak az ábécéhez: a þ-t (thorn), az ð-t (edh) és a ƿ-t (wynn) – az izlandi nyelvben az első kettő még ma is használatos. A német nyelvben négy, egykor ligatúraként használatos betűkapcsolatból alakult ki új betű: ae → ä, oe → ö, ue → ü és ſs → ß. A francia nyelvben használatos tetős ékezet (circumflex) a korai formákból eltűnt mássalhagzókat (elsősorban s-et) jelöli (ezek eredeti formái megtalálhatóak más nyelvekben, pl. az angolban is): ófrancia hostel → francia hôtel = angol hotel vagy későlatin pasta → középfrancia paste → francia pâte = angol paste.

A szláv nyelvek a latin és a cirill ábécét is használják. Az ortodox egyházhoz tartozó országok általában a cirill írást használják, a többiek pedig a latint. A legtöbb speciális betűt tartalmazó nyelv a lengyel, mely jelöli egyes betűk lágyságát, a kétféle l-et, stb. A többi latin írású szláv nyelvben is találhatunk számos – főként hačekkel módosított – mellékjeles betűt. A hausza nyelv három különleges mássalhangzót használ, ezek: ɓ, ɗ és ƙ.

[szerkesztés] Rendezési szempontok

Latin eredetű ábécék rendezési szempontjai:

A franciában és az angolban a trémával ellátott betűket ugyanúgy kezeljük, ha két egyforma szót csak a tréma különböztet meg, akkor az ékezetes szó áll hátrébb.
A német nyelvben az umlautos (Ä,Ö,Ü) betűket nem kezeljük külön alapváltozatuktól, - kivéve a telefonkönyvekben, ahol az ae, oe, ue kapcsolatok között találhatók -, a ß-et mindig az ss között találjuk.
A svédben és a dánban a W csak változata a V-nek, nem különálló betű. A svéd nyelv három különleges betűje a normál latin ábécé végén található: ..., X, Y, Z, Å, Ä, Ö. Ezzel megegyező a finn betűrend is. Ugyanezeket a hangokat a dán és norvég nyelvben más sorrendben rendezzük: ..., X, Y, Z, Æ, Ø, Å. Az Aa változata az Å-nak, ezért ide rendezzük.
1997-ig a spanyol betűrendben különálló betű volt a CH és az LL is (CINCO, CREDO, CHISPA és LOMO, LUZ, LLAMA). 1997-ben a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) változtatott e szabályozáson, azóta ezeket a betűkapcsolatokat tartalmazó szavakat tagonként (tehát: c+h és l+l) rendezzük sorba. Az Ñ (eñe) önálló betűként kezelendő mindkét szabályozás szerint.
A holland betűrendben az IJ-t egykoron az Y változatának tartották és a betűrendben az ilyen szavakat vagy az y-ként, vagy az y utáni betűként kezelték. Manapság tagonként, tehát az i-s szavak közé sorolva rendezzük Őket. Fontos, hogy az IJ-jel kezdődő szavakban mind az I-t, mind a J-t nagybetűvel írjuk (pl: IJssel)!
A magyar nyelvben az ékezetes betűket többnyire nem kezeljük külön alapváltozatuktól – az ö, ü külön betűnek számit, de itt sem különböztetjük meg a rövid és a hosszú formákat. Az úgynevezett szoros ábécében viszont az ékezetes betű az ékezettelen után következik.
Az izlandi nyelv az ábécé végére illesztette a Þ-t és a D után az Ð-et.
A lengyel számos speciális betűt tartalmaz: A, Ą, B, C, Ć, D, E, Ę, ..., L, Ł, M, N, Ń, O, Ó, P, ..., S, Ś, T, ..., Z, Ź, Ż.
A cseh ékezetes magánhangzókat nem különböztetjük meg alapváltozatuktól, a hačekkel módosított mássalhangzók mindig alapváltozatuk után állnak. Fontos, hogy a CH mindig a H után rendeződik!
Az eszperantó nyelvben a tetős ékezettel (circumflex) ellátott betűk és a félhangzós u (ĉ, ĝ, ĥ, ĵ, ŝ), ŭ) különálló betűként kezelendő: c, ĉ, d, e, f, g, ĝ, h, ĥ, i, j, ĵ ... s, ŝ, t, u, ŭ, v, z.
A románban a speciális betűket az alapváltozatuk után rendezzük, különálló betűként: A, Ă, Â, ..., I, Î, ..., S, Ş, T, Ţ, ..., Z.
A tatár nyelv speciális betűit az alapbetűk után rendezzük.
A latin betűvel író déli szláv nyelvekben (horvát, szlovén, stb.) a mellékjeles és az összetett betűk az alapbetűk után állnak: ..., C, Č, Ć, D, DŽ, Đ, E, ..., L, LJ, M, N, NJ, O, ..., S, Š, T, ..., Z, Ž.

[szerkesztés] Hivatkozások

Jensen, Hans. 1970. Sign Symbol and Script. London: George Allen and Unwin Ltd. Transl. of Die Schrift in Vergangenheit und Gegenwart. VEB Deutscher Verlag der Wissenschaften. 1958, as revised by the author.
Rix, Helmut. 1993. "La scrittura e la lingua" In: Cristofani, Mauro (hrsg.) 1993. Gli etruschi - Una nuova immagine. Firenze: Giunti. S.199-227.
Sampson, Geoffrey. 1985. Writing systems. London (etc.): Hutchinson.
Wachter, Rudolf. 1987. Altlateinische Inschriften: sprachliche und epigraphische Untersuchungen zu den Dokumenten bis etwa 150 v.Chr. Bern (etc.): Peter Lang.
Biktaş, Şamil, 2003, Tuğan Tel.