Seneca

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ez a szócikk a Seneca nevű filozófusról szól. Lásd még: Idősebb Seneca.

Seneca (Rubens rajza)

Seneca, Lucius Annaeus (Corduba, ma Córdoba, Spanyolország, Kr. e. 4 és Kr. e. 1 között – Róma mellett, Kr. u. 65. áprilisa) római filozófus, államférfi, költő, drámaíró

Gazdag lovagi családból származott, apja idősebb Seneca, anyja Helvia, testvérei Annaeus Novatus (későbbi nevén Iunius Gallio) és Annaeus Mela, Lucanus apja. Anyai nagynénje, Caius Galerius egyiptomi praefectus (Kr. u. 16–31) felesége Rómába vitte, ahol grammatikai és retorikai tanulmányok után az ügyvédi pályára lépett. Már ekkor is foglalkozott filozófiával, a püthagoreus Szótiónt, a sztoikus Attaloszt, majd Papirius Fabianust hallgatta. A cinikus Démétriosszal később szoros barátságot kötött. 31 után Rómában quaestor lett, íróként és szónokként igen nagy népszerűségre tett szert, amivel kihívta Caligula császár féltékenységét, megmenekülését is csak betegségének köszönhette. Claudius trónra lépése után 41-ben Messalina császárnő intrikája miatt Korzika szigetére száműzték, ahonnan csak az új császárné, Agrippina közbenjárására térhetett haza 49-ben. Agrippina rábízta fiának, Neronak neveltetését, s 50-ben praetorrá neveztette ki. Claudius halálával, s tanítványa trónraléptével (54) a birodalom egyik legelső emberévé vált: 56-ban consul, amicus principis, kiváló szónok, ügyes politikus. Vagyona közel 300 millió sestertiusra rúgott, s 8 éves működése a birodalom virágzását jelentette, noha Agrippina 59-es meggyilkolásában dicstelen szerepet vállalt. 62-ben Nero kikerült mestere befolyása alól, így Seneca visszavonult a közélettől. Életét ezután kizárólag a filozófiának szentelte, míg a Piso-féle összeesküvésben való részesség vádja miatt öngyikosságba nem kényszerítették.

Ránk maradt műveinek többsége filozófiai próza. A Codex Ambrosianus 10, dialógusnak nevezett etikai értekezést tartalmaz. Hagyományozott címük összhangban van tartalmukkal:

„De providentia” (A gondviselésről), Lucilius Iuniorhoz íródott, a filológusok Seneca késői művének tartják
„De constantia sapientis” (A bölcs állhatatossága), Annaeus Serenushoz, 47 után keletkezett
„De ira” (A haragról), 3 fejezet terjedelmű írás, Claudius uralkodásának kezdetére datálható
„Ad Marciam de consolatione” (Vigasztalás Marciához), címzettje Cremutius Cordus fiát elveszítő leánya, 40 körül
„De vita beata” (A boldog életről), töredékes önigazoló mű az 50-es évek végéről
„De otio” (A visszavonultságról), töredékesen ránk maradt mű, 62 körül keletkezett
„De tranquillitate animi” (A lelki nyugalomról), Serenushoz, 62 körül keletkezett
„De brevitate vitae” (Az élet rövid voltáról), apósához, Paulinushoz címezte 55-ben
„Ad Polybium de consolatione” (Vigasztalás Polybiushoz), Claudius szabadosának kegyeit keresi száműzetésében
„Ad Helviam matrem de consolatione” (Vigasztalás anyjához, Helviához), a gyűjtemény legjobb darabja, amelyben a fia száműzetése miatt bánkódó anyját igyekszik megvigasztalni.

Négy további prózai műve is ránk maradt, ezek:

„De clementina” (A nagylelkűségről), Neróhoz írta 55 és 65 között, három fejezetben, mintegy a fele maradt fenn a Codex Nazarianusban
„De bonificiis” (A jócselekedetekről), a „De Clementina”-val egyidőben keletkezett, hét fejezete maradt ránk a Codex Nazarianusban. A művet Aebutius Liberalisnek címezte Seneca, s 56 után készült.
„Naturales quaestiones” (Természeti kérdések) Luciliusnak ajánlva
„Epistulae morales” (Erkölcsi levelek), szintén Luciliusnak ajánlva.

Az utóbbi két munka nem maradt fenn teljes egészében, az etikai problémákkal is foglalkozó természettudományos művét a középkorban tankönyvül használták, míg a 124 fiktív levél csiszoltságuknak és sokszínűségüknek köszönhetően Seneca legismertebb és legkedveltebb művévé vált.

A menipposzi szatíra prózát és verset elegyítő műfajába tartozik az „Apocolocyntosis” vagy „Ludus de morte Caesaris” (Játék az isteni Claudius haláláról, vagy: Az isteni Claudius tökkéválása) című gúnyirat, amelyet Seneca a nyilvánosan előadott emlékbeszéddel egyidőben a politikai kritika és a személyes rosszindulat hangján írt az elhunyt császár groteszk apoteózisáról.

E művei kívül mintegy tucatnyi elveszett, vagy mindössze apró töredékekből ismert munkájáról tudunk, amelyek közül a legnagyobb ókori népszerűségnek beszédei örvendtek.

Seneca neve alatt mintegy 10 tragédia hagyományozódott ránk, amelyek e műfaj egyetlen, teljes egészükben ránk maradt római képviselői. A 9 görög tárgyú darab közül a „Hercules furens” (Őrjöngő Herkules), a „Troades” (Trójai nők), a „Medea” és a „Phaedra” modellje euripidészi dráma, a töredékes „Phoenissae” (Föníciai nők) és az „Oedipus" Szophoklész drámáin alapul. Az „Agamemnón” feltehetőleg Aiszkhülosztól veszi tárgyát, a „Thyestes” görög eredetije nem maradt ránk. A „Hercules Oetaeus” (Herkules az Oitán) szerzősége erősen vitatott, utánzatnak tűnik, s a szophokészi „Trakhiszi nők” témáját követi. A tizedik mű, az „Octavia” az egyetlen ránk maradt fabula praetextata, s nyilvánvalóan nem a benne szereplő Seneca műve.

Az utókor 77 epigrammát is tulajdonított neki, ezek szerzősége azonban - a Codec Salmasianusban fennmaradt, száműzetéséről szóló 3 kivételével- kétséges. Seneca, akit ekölcsi tanítása és Pál apostollal folytatott állítólagos levelezése (lásd: Seneca és Pál levelezése) miatt magasztalt a keresztény utókor, nyelvileg is komoly hatást gyakorolt az európai próza kialakulására.