Cselló
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Cselló (gordonka, kisbőgő) |
||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| angol: Cello német Violoncello francia: violoncelle olasz: violoncello |
||||||||||
 |
||||||||||
|
A cselló (gordonka, kisbőgő) egy nagy hangterjedelmű basszus fekvésű vonós hangszer, és hasonlóan eme hangszercsalád (hegedű család) többi tagjához, vagyis a hegedűhöz, a brácsához és a nagybőgőhöz, ez a hangszer is négy húrral rendelkezik, melyek kvint távolságra vannak egymástól. A nagybőgő és a mélyhegedü közt a közép helyet foglalja el alakja és hangterjedelmére nézve.
A legmélyebb húr, vagyis a csellón elérhető legmélyebb hang a nagy C, ezt követi a kis G, a kis D és kis A húrok. Így a cselló hangolása pontosan egy oktávval van lejjebb a brácsához képest, egy oktávval és egy kvinttel a hegedűhöz képest.
A hegedűvel és a brácsával ellentétben ezen hangszert játék közben a földre kell támasztani és ülve játszani rajta.
A csellónak szánt kották basszuskulcsban, esetleg tenorkulcsban (ez egy fajta C-kulcs), vagy esetenként violinkulcsban íródnak. A violinkulcsos írás elsősorban a barokk zene időszakában volt kedvelt, igaz ekkor a G-kulcsban leírtakat egy oktávval lejebb kellett játszani.
Mély hangjai kitűnően betöltik a zenekari basszus szólam funkcióját. A magas regisztere pedig képessé teszik vezető dallamok játszására is. Mivel a csellistának bal kezével nem kell tartania a hangszerét, szabadabban mozoghat a hangszer fogólapján. Bár nagyobb távolságokat kell bejárnia a bal kéznek, mitn mondjuk a hegedűnél, ez a cselló sajátos játéktechnikájával nem okoz nagyobb problémát.
A cselló a hegedű után a legdallamosabb vonós hangszer, melynek hangja legközelebb áll az emberi hanghoz.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Etimológia
A cselló név az olasz violincello (= kis violone) kifejezésből jön, ami utal a származására is: az idejétmúlt violonének a viola da braccio családból származó megfelelője. Ezen magyar név egyébként téves; a cello egyszerűen csak a kicsinyítőképző a szóból.
A hangszert korábban (lásd lejebb) basszushegedűnek hívták , (németül: Bassvioline, Bassgeige, (franciául: basse de violon ill. (olaszul: basso di viola da braccio). Később a hegedű violoncino becézgetését kapta a hangszer. A violone (szószerint nagy viola) mindig is azokat a hangszereket jelezte, amelyek nagyobbak és mélyebbek voltak a normál basszushangszereknél. Giulio Cesare Arresti 1665-ben íródott 12 triószonáta c. művében használja először a csellóra a kis violone megnevezést, amiből végül is kialakult a mai név.
Az eredeti magyar neve a kisbőgő. A gordonka a cigány nyelvből került át a magyarba. Manapság az előbbi szinte soha-, az utóbbit viszont nagyon gyakran használjuk.
[szerkesztés] A cselló története
Elterjedése nagyjából a hegedűvel egyidőben történt. Közeli rokona még a Viola da gamba, vagy másnéven térdhegedű, bár az már egy másik hangszercsalád, egyedül a cselló játéktechnológiája származik onnan (ill. maguk a hegedűk a fidulák és a gambák kereszteződéséből jöttek létre). Egyes régi portrékon a csellót áll alá tették, mint valami óriási hegedűt - ez is jelzi, hogy kezdetektől a viola da braccio család tagja volt.
A gordonkát kezdetben F-c-g (ez még a viola da bracciók háromhúros szakaszából való), majd B1-F-c-g hangolással használták (ez a hangolás Angliában és Franciaországban egészen a [[17. század végéig elterjedt volt). Ebben az időben a hangszert basszushegedű néven illették.
Majd végül megjelent (és kb. 1730-tól Európa-szerte elterjedt volt már) a mai napig érvényes C-G-d-a hangolás. Ez köszönhető a fémmel körülfont bélhúrok megjelenésének is (eredetileg tisztán bélhúrokat használtak), amelynek helye Bologna volt, időpontja pedig 1660 körül. Ezáltal egy finomabb basszus hang jöhetett létre a hangszeren. A bolognai hangszerészek arra használták fel ezt az új találmányt, hogy kissebbítsék a hangszer méretét, amely ezáltal szólórepertoár megszólaltatására is alkamassá vállik a hangjának rezgésszámának növekedésével és a méret csökkenésének köszönhető egyszerűbb játékmódnak, amely által a virtuóz darabok megszólaltatása is lehetségessé válik. Persze lettek hátrányai is. A vékony hangja nem tette alkalmassá arra, hogy a továbbiakban is az együttesekben egyedül ő töltse be a basszus szólamot, azóta kell a basszust duplázni egy violone, vagy később egy nagybőgő segítségével.
1700 körül az olasz játékosoknak köszönhetően a cselló Nyugat-Európában is elterjedt, annak ellenére hgy a fentebb említett korai csellókat (basszus hegedűket) még egy évszázadig használták Franciaországban és Angliában. A hangszer mérete, neve és hangolása időtől és földrajzi elhelyezkedéstől függően változott. Ezek egységesítése 1730 és 1750 körül ment végbe.
Mivel a cselló, mint szóló- és basszushangszer egyaránt igen nagy népszerűségre tett szert, így a neves hegedűkészítők el is kezdtek ilyen hangszereket gyártani. Híresebb csellókészítők: Andrea Amati, Gasparo da Salo, Giovanni Paolo Maggini és Antonio Stradivari.
Az első mai napig fennmaradt csellót Andrea Amati építette 1572 körül. Itt már teljes mértékben érvényesültek a hegedű hatásai (tehát az összes gambára utaló vonás eltünt, a cselló egyébként a hegedű méreteinek kb. kétszerese). Ez már körülbelül a mai cselló paramétreivel rendelkezett.
A csellóból kifejlődött öthúros változat is, legalább is Michael Praetorius fejében mindenképpen. Ez F1-C-G-d-a hangolással jött volna létre. Amúgy tényleg létrejött ötthúros cselló, csak e húrral kiegészítve. Ez lenne a violoncello piccolo.
A cselló a 19. század elején, a hegedűhöz és a brácsához hasonlóan átment egy modernizáláson. A régebbi hangszer főbb eltérései a mai hangszerhez képest:
- az íves és eltérő formájú nyak (ez jobban passzolt a barokk basszusgerendához és húrozáshoz),
- a két lyuk a hangszer alján, ahova valamilyen madzagot lehetett befűzni (ezek a szállítás és a játék megkönnyítésére jöttek létre); manapság egy fém vagy rosszabb esetben műanyag rúd található, a tüske (amely egyébként a hangerő növelését is szolgálja, mivel bizonyos rezgések a földön keresztül is terjednek),
- a modern vonók befele görbülnek és a kápánál fogják őket; a barokk vonók kifele görbülnek és a súlypontnál fogják őket,
- régebben a húrok bélből voltak és csak a C, ill. G húr volt fémmel körülfont; manapság a tisztán fémhúrok dominálnak,
- nem voltak finomhangolók,
- a húrok rezgése sokkal nagyobb, ezáltal egy hangosabb, direktebb hang jön létre, kevesebb felhanggal.
A mai formáját és beosztását Tardieu francia abbénak tulajdonítják, aki (a Pallasz NAgy Lexikona szerint) az egyik legnagyobb mestere, virtuóza is volt ennek az új hangszernek.
Érdekesség még Hermann Ritter viola bassája, amely a viola altánál kétszer nagyobb hangszer. Ritter ezt javasolta 1905-ös új vonósnégyes-tervében. Azóta csak az elektromos csellót találták fel, ill. baritonhegedű néven van képviselője a hegedűoktettben is. Érdekes korábbi próbálkozások korábbról még a Viola da Spalla, Viola pomposa és a Violoncello piccolo.
[szerkesztés] A csellóoktatás története
Nem sok tanulási célokra szánt anyag keletkezett a 18. század előtt, és azok is csak éppen hogy a legalapabb dolgokat tartalmazták. A legkorábbi teljes csellóiskola valószínüleg Michel Corrette Méthode, thèorique et pratique. Pour Apprendre en peu de temps le Violoncelle dans sa Perfection c. alkotása (Párizs, 1741).
További híres csellótanárok a régi zene időszakából: Jean Louis Duport, Bernhard Romberg, Friedrich Dotzauer, Friedrich Kummer és Sebastian Lee
A mai cselló nagy mesterei: Susanne Hirzel, Hans-Peter Linde, Friss Antal, Egon Saßmannshaus, Gerhard Mantel és Werner Thomas-Mifune, Yo-Yo Ma és a már elhunyt Jacqueline du Pré.
[szerkesztés] Cselló a komolyzenében
Irodalma, a zongora, az orgona és a hegedű irodalma után a leggazdagabb. A csellót nagyrészt a komolyzenében alkalmazzák. Kezdetben csak a continuo szerepét töltötte be, de mára része a szimfonikus- és vonószenekaroknak.
Ezen együttesekben a csellók száma hat hat és nyolc között mozog, de ritkább esetekben tizenkettő is előfordulhat. Általában a karmester és a közönség jobbján (a benne ülő játékosok szemszögéből a bal oldalon) foglalnak helyet a szinpad elülső részén, az első hegedűvel szemben. Habár egyes zenekarok szeretik kicserélni őket a brácsákkal, hogy a csellisták üljenek középen, míg a külső rész a brácsásoké. A szólógordonkás ül az „első széken”, ő határozza meg a vonásnemeket, konzultál a többi vonós vezetővel, ill. a szóló állásokat jjátsza.
A csellók a zenekarok elengedhetetlen részei; mindenfajta zenekari műben találkozhatunk velük, és sok darabban találkozhatunk a cselló(k)ra írt szólórész(ek)kel. Mivel ez egy basszus hangszer, általában a harmónia alapját kell nyújtaniuk, de sok esetben a dallamot is ők viszik. Természetesen léteznek csellóversenyek is. A gordonka azonban nemcsak a zenekarban és a kamarazenei művekben játszik nagy szerepet, hanem mint szólóhangszer is: a hegedű után ez a legtökéletesebb és legdallamosabb vonós.
A zenekarban is kezdetben continuoként funkcionált, később is csak Ludwig van Beethovennél (bár már Wolfgang Amadeus Mozart kései szimfóniáiban is megjelennek próbálkozások) vált szét a nagybőgőtől (addig ugyanazt játszották, a nagybőgő csak az oktávkettőzésre volt jó). Attól kezdve inkább a felső fekvését használták a hangszernek, és mint tenorhangszer funkcionál. Jó példa Franz Schubert Befejezetlen szimfóniájának főtémája.
Főbb zenekari szólók: Johannes Brahms 3., F-dúr szimfóniájának harmadik tétele, sok Pjotr Iljics Csajkovszkij mű (pl. a Patetikus szimfónia második tétele), Antonín Dvořák 8. szimfóniájának kezdete, Claude Debussy Tenger című opusza, és még sok más mű. Felbukkan még Igor Stravinsky „Le sacre du printemps“ balettjének második darabjában, a fiatal lányok táncaként.
[szerkesztés] Főbb művek csellóra
[szerkesztés] Cselló szóló
Fő szócikk: csellószonáta
Elég sok szólógordonkára íródott darab keletkezett. Ezen művek egyik fénypontja a barokk kor, ahol megszámlálhatatlanul sok ilyen mű íródott, talán kompenzálásul azért, mert egyéb esetekben a hangszer csak a Continuo szerepét tölthette be. A mai napig Johann Sebastian Bach Csellószvitjei a repertóár alapját képezik - ez a mű is a barokk korban keletkezett.
A műfaj a népszerűségének másik csúcspontját a 20. században érte el. A magyar Kodály Zoltán Szonáta szóló csellóra című műve Benjamin Britten Kíséret nélküli szvitek csellóra című műve mellett a csellóirodalom szintén nagyon híres művei. Krzysztof Penderecki több szólóművet is írt: Capriccio per Siegfried Palm, Per Slava. Bernd Alois Zimmermann négy kis stúdiumot írt rá. Aþk havasý címmel Frangis Ali-Sade írt szólóművet a hangszerre.
[szerkesztés] Cselló zongora- ill. csembaló-kísérettel
Fő szócikk: csellószonáta
A csellószonáták fénykora romantika volt, bár korábban, sőt a mai napig készülnek ilyen kompozíciók, ill. azt megelőzően is készültek.
A szonáták kezdetben csak a magas hangszerekre íródtak. Az 1650-es változás után is csak a gambákra íródtak művek, csellóra és fagottra csak elvétve. Ezen gambaműveket viszont manapság gyakran hallani gordonkán, mivel a gambák az 1750-es évek után fokozatosan kiszorultak a mindennapi használatból. Az első szerzok, akik szonátákat írtak csellóra: Giovanni Degli Antoni, Domenico Gabrielli, Giuseppe Jacchini és Evaristo Felice Dall'Abaco. A későbarokkban végül elég sok csellószonáta (cselló és continuo) íródott, talán Antonio Vivaldi által írottak kiemelendők.
A kora klasszikában élt Luigi Bocherini, aki több mint 40 csellószonátát írt (maga is csellista volt). Ludwig van Beethoven volt az, aki a szonáta újabb „verzióját” (dallamhangszer és zongora) először csellóra alkalmazta. Neki köszönhetően csak a 19. században, ill. a 20. század első felében több mint 150 ilyen mű keletkezett.
A romantikában a hegedű és zongorta páros számított a vezető hangszerösszeállításnak, ennek ellenére jó pár cselló-zongora mű is keletkezett. Johannes Brahms két csellóra és zongorára komponált szonátát írt (amelyeket elsősorban a Beethoven: Hármaseverseny inspirált). Camille Saint-Saëns szintén két cselló-zongora szonátát írt, míg Éduard Lalo egyet, míg Ferdinand Heinrich Thieriot szintén egyet, mellette több koncertdarabbal.
A 20. századra a hangszer megtartotta népszerűségét, és a sok virtuóznak (Pablo Casals, Misztiszláv Rosztropovitcs, Pierre Fournier, Yo-Yo Ma, Gregor Piatigorsky és társaik) köszönhetőn ebben az időszakban is sok mű keletkezett a hangszerre. Ligeti György, Bohuslav Martinů, Krzysztof Penderecki, Witold Lutosławski, Bernd Alois Zimmermann, Frangis Ali-Sade mind írtak a gordonka-zongora párosra.
[szerkesztés] Csellóversenyek
Fő szócikk: csellóverseny
A versenymű a barokk korban alakult ki. A versenymű egyik atyja, Antonio Vivaldi 27 koncertet írt erre a hangszerre, ami a harmadik legtöbb (ennél csak hegedű, ill. fagottversenyt írt többet). A cselló fontos szerepet játszik Johann Sebastian Bach Brandenburgi versenyműveiben, ill. a különböző concerto grossókban.
A klasszikus korban a kisebb szerzők (Giovanni Battista Cirri, Luigi Borghi, Domenico Lanzetti), ill. a mannheimi mesterek koncertjei mellett Luigi Bocherini 12 és Joseph Haydn 2 gordonkaversenye, ill. gordonkát is foglalkoztató sinfonia concertantéi tűnnek ki. Ezek nagy része a mai cselló-repertoár elengedhetetlen részeit képezik. Mai tudásunk szerint Wolfgang Amadeus Mozart is írt egy csellóversenyt, de az elveszett; a csellót is foglalkoztató sinfonia concertantéját meg az első tétel közepénél abbahagyta. Ludwig van Beethoven a Hármasversenyével (hegedű-zongora-cselló) járult hozzá a csellóversenyek fejlődéséhez.
A romantikában a csellóversenyek igen kedveltek voltak. A főbb, ill. kevésbé ismert szerzők, mint Robert Schumann, Camille Saint-Saëns, Antonín Dvořák, Édouard Lalo, Eugen d’Albert, Edward Elgar és Max Bruch, ill. Ferdinand Thieriot mind írtak csellóversent vagy versenyműtételt, ill. csellóra és zenekarra írt darabokat.
A fentebb említett 20. századi virtuózoknak köszönhetően versenymávek is születtek szép számmal: Dimitrij Dimitrijevics Sosztakovics két csellóversenyt is írt Rosztopovicsnak, a Ligeti György, Bohuslav Martinů, Krzysztof Penderecki, Bernd Alois Zimmermann, Frangis Ali-Sade, Hans Werner Henze társaságból mindenki írt csellóversenyt.
[szerkesztés] Kamarazene csellóval
Az 1770 környékére kialakuló új vonós műfajok, a vonóstrió, a vonósnégyes, a vonósötös, a vonósszextett mind tartalmaz csellót. Viszonylag híresek Luigi Bocherini gordonkaduói. Emellett nagyon sokszor szerepel különböző összeállítású kamaraegyüttesekben. Az idők előrehaladtával mind furcsább szerepet kap, és egyre extrémebb hangszerekkel állítják össze - az 1950-es évek után természetesen akár már elektronikus eszközökkel is.
[szerkesztés] Cselló a népzenében
Általában nem elengedhetetéen része a népzenei csoportoknak, bár szerepelhetnek benne.
A magyar népi, népies muzsikálásnak is fontos kelléke a cselló. Sok cigányzenész valódi specialistája a gordonkának, amely nélkül egy cigányzenekart nem lehet elképzelni. Az ütőgardon az a magyar népi hangszer, amely formáját tekintve a gordonkát utánozza, bár játékmódja gyökeresen eltérő.
[szerkesztés] Cselló a könnyűzenében
A cselló kevésbé elterjedt a könnyűzenében, mint a komolyzenében, ennek ellenére néha előfordulhat. Nem része a standard line-upnak (kevésbé, mint a hegedű).
A Beatles volt az első változtató, ők a Eleanor Rigby és Strawberry Fields Forever számaikban alkalmazták. Az 1970-es években az Electric Light Orchestra a „bitliszes” átiratoktól lett híres, ugyanis egy cselló és/vagy hegedű szólamot adtak hozzá a szokásos rock felálláshoz.
Későbbi, tradícionálisan csellót használó csapat az Apocalyptica, egy finn csellistákból álló heavy metal banda. A Rasputina, két hölgyből álló együttes, akik gót zenét játszanak, és megemlítendő a Break of Reality. Ezen együttesek hozták létre az un. cselló-rockot. A crossover együttesekben, így pl. a bondban is található(ak) csellista('k).
A híres seattlei grunge csapat, a Nirvana is híres volt a csellók alkalmazásáról. A Cursive együttes is használt csellót a „The Ugly Organ” c. lemezükön. Az un. kamarapop együttesek, mint pl. a Kronos Quartet és a Margot and the Nuclear So and So's is hasznáélnak csellót modern alternatív rockjukban.
Emellett az Oasis csapat is csellót alkalmazott a slágergyanús „Wonderwall” nótájukban. A szám klippjében látszik is, hogy csellóznak, viszont a játékos nem.
[szerkesztés] A cselló felépítése
[szerkesztés] Méretei, arányai
A cselló felépítése nagyban hasonlít a többi – már fentebb említett – vonós hangszer felépítéséhez, a hegedűéhez, a mélyhegedűéhez, és kismértékben a nagybőgőéhez. Eltérések elsősorban az eltérő hangolással összefüggésben a geometriai méretekben és arányokban vannak. A cselló nagyobb, mint a hegedű vagy a mélyhegedű, de kisebb, mint a nagybőgő.
| hegedű | cselló | arány | |
|---|---|---|---|
| korpuszhossz | 350 – 360 mm | 750 – 760 mm | 1 : 2,1 |
| menzúra | 327 mm | 695 mm | 1 : 2,1 |
| kávaszélesség | 35 mm | 111 mm | 1 : 3,2 |
A cselló hangolása egy duodecimával (oktáv + kvint) mélyebb, mint a hegedűé, tehát az általa létrehozott hangok hullámhossza háromszorosa a hegedű megfelelő hangjainak. Ha ennek megfelelően lennének meghatározva a méretei, akkor egy nagybőgőhöz hasonló méretű hangszert kapnánk, hatalmas menzúrával, amin csak nagyon nehézkesen lehetne játszani. Ehelyett a hangszer korpuszhosszúsága, menzúrája csak kb. kétszerese a hegedűének, viszont vastagsága három-négyszerese. Így a hangszer üregtérfogata jelentősen meg van növelve, ugyanakkor a viszonylag kis menzúra a balkéz számára könnyed játékot tesz lehetővé.
Amiatt, hogy a cselló hangolásához képest kicsi a tetőlapjának felülete, annak legmélyebb rezonanciahelye viszonylag magasan, 180 Hz körül van (hegedű: 400 Hz), tehát a mély hangjainak csak második, legfeljebb első felhangját erősíti. Ebből adódik a cselló szólisztikus, basszusban kissé testetlen hangja. Ez az akusztikai sajátosság sajnos abban is közrejátszik, hogy a csellón jóval gyakrabban jön létre farkashang, mint más vonós hangszeren.
Még egy eltérés: a cselló menzúraaránya (a nyereg és a nyak csatlakozási pontja közötti távolság, ill. ugyanezen pont és a láb közötti távolság aránya) más, mint a hegedűnél. Amíg a hegedűnél ez kettő a háromhoz, addig a csellónál hét a tízhez. (A két távolság összegét, a nyereg és a láb közötti távolságot, vagyis a húr rezgő hosszúságát nevezik menzúrának.)
[szerkesztés] Felépítése
Van elő- és hátlapja, oldallapja (111 mm széles), lelke, húrtartója, ahonnan a húrok (rezgő részének mérete 690 mm) kiindulnak, és végigfutnak a lábon (aminek feladat a rezgések felerősítése), és a kulcstartóban található kulcsokon végződnek. Az csellón álltartó – érthető okokból – nincs. A cselló vonója 710-730 mm hosszú, korpusza 750-760 mm.
[szerkesztés] Alapanyagok
Az elő- és oldallapok, a korpusz és a lélek általában lucfenyőből (ami egy világos, erős, de mégis puha fafajta), míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebb juharból készül. A fa típusának kiválasztása általában ugyanolyan elv alapján működik, mint a legtöbb vonós hangszer, ill. a zongora esetében. A fogólap és a kulcsok anyaga általában ébenfa, vagy valamilyen egyéb keményfa, mint a paliszander.
A húrok eredetileg nyúl vagy báránybélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi, vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy magasabb rezgésszámot érjenek el vele. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök - és sokkal jobban ellenálnak a környezet viszontagságainak, viszont hagminőségük igen megkérdőjelezhető. Ezen kívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit.
A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül, bár léteznek olcsóbb vonók, melyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), azért, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek. Ez a cselló esetében különösen fontos, hisz' a vonó itt a gravitációs erő miatt még jobban hajlamos csúszkálni.
[szerkesztés] Különböző méretű hangszerek
Az ideális játékhoz megfelelő méretű hangszerre van szükség, különösen a zenetanulás hosszú folyamatának elején. A felnőtt méretűt egészes csellónak nevezik. Létezik női egészes, amit neveznek hétnyolcadosnak is. Mivel a zenetanulást leggyakrabban már gyermekkorban elkezdik, így többféle méret kell, hogy kövesse a gyermek növekedését. A nyolcados és a negyedes elég ritka, kevesen kezdik 7-8 éves kor alatt a csellótanulást, elvétve látni csak ilyen apró csellókat. A növendékek általában feles csellóval találkoznak először, természetesen a kor, testmagasság szerint eltérő lehet a gyermekek hangszerigénye. A háromnegyedes már a végső, felnőtt csellóhoz készíti elő a növendéket.
[szerkesztés] Csellókészítés
Lásd itt.
A barokk korban készítettek öthúros csellót is, C-É-Á-d-g, ill. C-G-d-á-é' hangolással.
Bach 6. csellószvittje állítólag ilyen öthúrus csellóra készült.
[szerkesztés] A cselló hangja
Ernst Chladini elmélete itt is megálja a helyét, miszerint a vonós hangszerek akusztikus viselkedését az elő- és hátlap határozza meg. A cselló rendkívül hajlékony, melódikus hanggal rendelkezik, talán ennek köszönheti azt a nagyon sok népszerű zenét, ami rá íródott.
A C húrt igen sötét hanggal rendelkezik, és igen sok erő kell a megszólaltatásához. A G húrt használják a legtöbbet Basso Continuo esetén. A D húr igen szép hanggal rendelkezik, a zenekarban sokszor használják ezt. Az Á húr a szólódarabokban szerepel, hangja hasonlít a brácsához.
[szerkesztés] A csellózás
Csellózáskor jobb kézben a vonót, ballal pedig a hangszert tartjuk a nyakánál fogjuk úgy, hogy a lábunk között legyen. Ezért csellózni állva szinte lehetetlen. Hangot úgy tudunk lejátszani, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót végighúzzuk a húron. (Ez nagyon egyszerűen hangzik, de természetesen a valóságban mindez sokkal nehezebb, és évekig tartó gyakorlással jár.)
A többi technikai rész megegyezik a hegedűnél leírtaknál. Bár eltérések adódhatnak, mert pl. a csellón egy fekvésben maximum csak kvint távolságot léphetünk ujjainkkal.
[szerkesztés] Felszerelés és karbantartás
[szerkesztés] Hangfogó
Általában a két középső (D és G húrokra) csatlakoztatják a híd és a húrtartó közötti részen. Ez a szerkezet megakadályozza, hogy a híd teljes erőből rezegjen, ezért a cselló hangja kissé "elbrácsásodik", vagyis eltompul, ám ami a legfontosabb, hogy sokkal halkabb. Sokan arra használják, hogy csöndesen tudjanak gyakorolni.
[szerkesztés] Húrok
A legtőbb csellista mindig tart magánál tartalék húrokat, hogyha egy elszakad, akkor rögtön tudják pótolni. A húrokból általában készleteket tartanak; ez azt jelenti, hogy 4 db egyfajta, egy időben és egy módszer alapján gyártott húrt tartanak maguknál, így elkerülve, hogy a különböző húrok esetenként máshogy viselkedjenek. Általában ezeket a húrokat egy év használat után mindenképpen lecserélik.
[szerkesztés] Karbantartás
A cselló csak ritkán igényel generáloztatást, nem úgy, mint pl. egyes fúvós hangszerek.
A hangszer testét egyszerűen a bútorok tisztításához is használt polírozóval tisztíthatjuk, míg a húrokat és a fogólapot tisztaszesszel.
Ha a vonón a szőr elhasználódik, akkor újraszőröztetést igényel. Néha-néha pedig a vonó fa részéről szintén alkohol segítségével a felesleges gyantát eltávolíthatjuk.
[szerkesztés] Hangolás
A csellót két módon is hangolhatjuk. Az egyik, radikálisabb eredményekhez vezető megoldás, ha a kulcsokat használjuk. Kisebb (tercen belüli) változtatásokhoz jók a "finomhangolók" is. Ezek "kis gombok" a húrtartón, amik forgatásával hangolhatjuk a hangszert.
A cselló esetében általában megtartják az összes finomhangolót, mert elég nehéz és időigényes lenne minden alkalommal kulccsal hangolni.
Elsőnek az Á húrt hangolják, hangvillához, vagy a zongorához. A többi húrt a tiszta kvint hangtávolságához képest hangolják be, tehát a jó hallásnak itt nagy szerepe van. Általában a csellót tanuló diákok 3-4 év után képesek egymaguk behangolni a hangszerüket. Ezenkívül szoktak még úgy is csellót hangolni, hogy a húr harmadához teszik az ujjukat, ilyenkor üveghangban a hegedű húrjainak hangját kapják meg. Ezen kívül csellón szokták a G húrt is ellenőrizni, mert mivel itt az Á a legmagasabb húr, és mire a hangolásban a C-ig eljutnak, addig az emberi fül már annyit tévedhet, hogy az már hallható különbség. Lásd még: hangmagasság.
Based on work by 