Piaristák

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A piarista rend katolikus tanító szerzetesrend. Teljes neve: Ordo Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum, azaz a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendje, röviden piaristák (olaszul scolopi, spanyolul escolapios, németül Piaristen). Régebbi magyar elnevezése: kegyes tanítórend vagy kegyesrend. Tagjai a szokásos szerzetesi fogadalmak mellett vállalják a gyermekek neveléséről való különleges gondoskodást. Jelvénye (címere) egymásba fonódó M és A betű (Szűz Mária monogrammja), fölötte korona, alatta a görög „Métér Theou” (Isten Anyja) szavak rövidítése. Legtöbbször a monogramm fölött koronát is találunk, mivel Szűz Mária a Kegyes Iskolák Királynője.

Tartalomjegyzék 1 Története 1.1 A sikeres kezdetektől a bukásig (1617–1656) 1.2 A barokk fénykor (1656–1781) 1.3 A nemzeti önállóság kora (1781–1904) 1.4 A 20. század kihívásai 2 Lelkisége 3 Névhasználata 4 Magyarországon 4.1 Története 4.2 Rendházak és intézmények 4.3 Tartományfőnökök 5 Neves piaristák 5.1 Itália 5.2 Spanyolország 5.3 Ausztria 5.4 Csehország 5.5 Lengyelország 5.6 Magyarország 5.7 Románia 5.8 Szlovákia 6 Külső hivatkozások 6.1 Európában 6.2 Magyarországon 6.3 Szlovákiában 7 Irodalom

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] A sikeres kezdetektől a bukásig (1617–1656)

Alapítója Kalazanci Szent József (1556–1648), egy spanyol származású pap volt, aki 1657-től kezdve munkatársaival együtt „kegyes”, azaz ingyenes és vallásos iskolákat működtetett Rómában, elősorban a szegényebb családok gyerekei számára. Az első ilyen iskola 1597/1598-ban nyílt meg a Tiberisen túli városrészben, a Santa Dorotea plébánia mellett, majd Róma központjába költözött, ahol különféle helyeken működött, végül 1612-ben Kalazancius megvásárolta az iskola számára a San Pantaleo templom mögötti Torres palotát. 1601-től kezdve az alapító és munkatársai együtt laktak az iskola épületében. A Kegyes Iskolák Kongregációjának nevezett fogadalmak nélküli közösség első szabályzata 1603-ban született. Az állandó tanítói karról és az intézmény jövőjéről Kalazanci Szt. József úgy próbált gondoskodni, hogy azt egyesítette a Leonardi Szent János által alapított Isten Anyjáról nevezett (luccai) papi kongregációval. Az együttműködés azonban nem volt sikeres, így három év múlva kettéváltak és V. Pál pápa 1617. március 6-án létrehozta a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Páli Kongregációját , amelyet XV. Gergely pápa 1621. november 18-án ünnepélyes fogadalmas szerzetesrenddé emelt (és törölte elnevezéséből elődje, V. Pál nevét), majd 1622. január 31-én jóváhagyta az alapító által megfogalmazott alapszabályt (Konstitúciókat) és kinevezte őt a rend generálisának (praepositus generalis) A piarista rend tehát a szabályozott papokhoz hasonló klerikusi rend lett, tagjai a világi papok szokásos reverendáját viselték. A laikus segítő testvérek (fratres operarii) a tanításban nem, csupán az iskolán kívüli kisegítő munkákban vettek részt.

A piarista szerzetesek és iskolák száma rohamosan emelkedett, eleinte Itália kisebb és nagyobb városaiban (Frascati, 1616; Narni, 1618; Genova, 1625; Nápoly, 1626; Firenze, 1630; Palermo, 1633; stb.) majd megtelepedtek Morvaországban (Nikolsburg 1631), sőt Lengyelországban (Varsó és Podolin, 1642) is, sőt 1630-ban Michelangelo Tonti bíboros rájuk bízta az általa alapított a római Collegio Nazareno nemesi konviktus vezetését is. 1637-ben már 27 rendházban 362 piarista szerzetes és 70 novícius élt. A rend befolyásos támogatói által kikövetelt gyors terjeszkedés miatt azonban a piaristák szegényes, alkalmatlan körülmények között éltek, sőt sokuk képzése hiányos maradt. 1627-ben a rend vezetői megengedték, hogy egyes segítőtestvérek klerikusi státusba (clerici operarii) lépjenek. Mindez azonban feszültségeket és erkölcsi lazulást okozott a renden belül. Ráadásul a rend életébe a Szent Inkvizíció is beavatkozott. 1643-ban apostoli vizitátort küldött ki Silvestro Pietrasanta jezsuita személyében, eltávolította a rend éléről Kalazanci Szent Józsefet, és helyére első asszisztensként a nagyravágyó és rosszindulatú Mario Sozzit (1606–1643), majd annak halála után generális vikáriusként a pedofil hajlamú, de befolyásos családból származó Stefano Cherubinit (1600–1648) nevezte ki. Mivel a feszültségek irányításuk alatt csak tovább nőttek, 1646. március 13-án X. Ince pápa a rendet elöljárók és fogadalmak nélküli kongregációvá fokozta le. Az akkorra már több mint félezer piarista közül mintegy kétszázan elhagyták a rendet, de új tagok is csatlakoztak, így amikor VII. Sándor pápa 1656. január 24-én visszaállította a kongregációt, annak 320 szerzetese volt. Mindenütt elismerést arató munkájuknak köszönhetően XV. Gergely pápa 1669. október 23-án ismét teljes jogú szerzetesrenddé tette a Kegyes Iskolákat.

Az első piarista iskokákban elsősorban alapfokú anyanyelvű képzést nyújtottak, tehát olvasást, írást és számtant és hittant tanítottak. Különös hangsúlyt helyeztek a kalligráfia, a zene és a magasabb matematikai ismeretek oktatására. Utóbbi téren a legmodernebb ismereteket is bevonták a tanításba. A firenzei piaristák például szoros kapcsolatban álltak Galileo Galielivel és az ő tudományos nézeteit tanítottak. A sajátos – bár nem mindenütt alkalmazott módszerek közé tartozott a tanítás közben egymást váltó gyerekcsoportok által folyamatosan végzett ima (oratio continua) és a gyerekek hazakísérése az iskolából.

[szerkesztés] A barokk fénykor (1656–1781)

A rend visszaállítása után azonnal folytatódott a további terjeszkedés, elsősorban Közép-Európában. A piaristák megtelepedtek Ausztriában (Horn, 1657), Magyarországon (Privigye, 1666), Litvániában (Dambrowicza, 1684), Badenben (Rastatt, 1715) és Erdélyben (Beszterce, 1717). 1683-ban az alapító szülőföldjén, Spanyolországban is gyökeret vertek a piaristák (Moyá). Az első rendházakat tipikusan kisebb, Közép-Európában sokszor protestáns többségű városokban alapították, de a rend elismertségét jelezte, hogy 18. század elején már a fővárosokban is megkezdték munkájukat (Bécs, 1698; Pest, 1717; Vilnius, 1720; Madrid, 1728; Prága, 1752; Milánó, 1759). 1706-ban 8 rendtartományban (provincia) és 94 rendházban 950 piarista élt, 1724-re pedig 1680-ra nőtt a számuk.

A rend vezetői – a rossz tapasztalatokból okulva – különös hangsúlyt helyeztek a növendékek képzésére. 1660-ben a dél-itáliai Chieti-ben, majd 1661-ben a római San Pantaleo rendházban hoztak létre központi növendékházat. Utóbbi főként azután vált jelentőssé, hogy Carlo Giovanni Pirroni generális (1677–1685) szinte alapjától átépíttette a San Pantaleo rendházat, továbbá újjászervezte a növendékházakat, és egységesítette a képzési követelményrendszert (Ratio studiorum, 1681). A komolyabb tudományos képzéssel együtt járt azonban, hogy a rend tevékenységében idővel egyre nagyobb súlyt kapott a latin nyelvű gimnáziumi, sőt a filozófiai és teológiai oktatás. A rend közép-európai iskolái például már kizárólag gimnáziumi osztályokból álltak. Ez számos helyen konfliktusokhoz vezetett, elsősorban a hasonló intézményeket működtető jezsuitákkal, míg végül 1730-ban XII. Kelemen pápa kinyilvánította, hogy a piaristáknak joguk van magasabb szinteken is tanítani. Az iskolák mellett a piaristák vezettek árvaházakat, nemesi konviktusokat, szemináriumokat, elvállalták plébániák vezetését (elsősorban anyagi okokból), és többen működtek közülük hittérítőként, elsősorban a Habsburg Birodalom protestáns vidékein.

A rend élén a generális állt, akit az eleinte hat, majd 1758-tól 12 évente Rómában ülésező generális káptalan (capitulum generale) választott meg. A legfontosabb ügyekben négy asszisztensével együtt döntött. Eleinte ők nevezték ki a rendtartományok (provincia) élén álló provinciálisokat is, ez azonban idővel a tartományi káptalanok által választott tisztség lett. A provinciális nevezte ki a kisebb és nagyobb rendházak (residentia vagy collegium) elöljáróit (superior vagy rector), akik egyben az ahhoz tartozó iskolákat is irányították.

A rend elfogadottságát jelezte, hogy alapítóját, Kalazanci Józsefet 1748-ban boldoggá, majd 1767-ben szentté avatták. A rend, amelynek akkor közel 3000 tagja volt, akkoriban érte el történetének egyik csúcspontját. A felvilágosodás eszméjének terjedésével, amely az iskolázást igen nagyra értékelte, a piaristák szerepe is tovább nőtt, elsősorban Mária Terézia uralkodása alatt Habsburg Birodalomban, valamint Lengyelországban, ahol fontos oktatási intézmények vezetését bízták rájuk. Sok helyen piaristák vezették tovább az 1773-ban föloszlatott jezsuita rend iskoláit is (Ravenna, Siena, Raguza, Trencsén, Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, Trier stb.). Ezzel együtt azonban megkezdődött a rend elvilágiasodása is, amely oda vezetett, hogy a piaristákat egyre inkább tudós tanárnak és egyre kevésbé szolgáló szerzetesnek tekintették.

[szerkesztés] A nemzeti önállóság kora (1781–1904)

Mivel a 18. század közepétől az európai államok a felvilágosodás eszméit követve mindenhol saját felügyeletük alá vették az iskolai oktatást, ez a század végére a piarista rend nemzetközi szervezetének széthullásához vezetett. 1781-től II. József császár (más szerzetesrendekhez hasonlóan) kivonta a Habsburg Birodalomban lévő piarista rendtartományokat a generális joghatóság alól. Pár év múlva ugyanez történt Spanyolországban is. Ettől kezdve a lengyel, cseh, osztrák és magyar rendtartományok egymástól is függetlenül működtek, de a spanyolországi és itáliai piaristák megőriztek bizonyos egységet. 1804-ben VII. Pius pápa „Inter graviores” kezdetű bullájával úgy rendelkezett, hogy hatévenkénti váltással egyszer a spanyolok, egyszer az itáliaiak közül válasszanak generálist (magister generalis), míg a másik felet saját maguk által választott „vicarius generalis” kormányozza. Ezt azonban nem mindig tartották be pontosan, és a gyakorlatban a két fél egymástól függetlenül működött.

Az állami beavatkozás azonban a 19. század elejétől már nem csak a rendi kapcsolatok megszűnését, hanem a föloszlatást jelentette. A Habsburg Birodalom országaiban ugyan a piaristák – hasznosnak ítélt intézményként – elkerülték a szekularizációt, de a francia befolyás alá került német tartományokban 1802 és 1808 között minden piarista rendházat föloszlattak.

Ez Spanyolországban az 1837-ben történt meg, de néhány rendháznak sikerült túlélnie ezt az időszakot. 1845-től Jacinto Feliu (1845–1864) generális szervezte újra a rendet. Támogatta a Paula Montal által létrehozott spanyol piarista nővérek rendjének (Pio Instituto de las Religiosas Hijas de Maria Escolapias) alapítását és ő küldött először piaristákat Amerikába, Kubába (Camagüey, 1858). A század végén a spanyol piaristák Chilében (Concepión, 1886) és Argentínában (Buenos Aires, 1891) is iskolát nyitottak.

A napóleoni háborúk súlyosan károsították az itáliai rendtartományokat is, különöen a campaniait (Nápoly környéke), a liguriait (Genova környéke) és a rómait. A szardíniai és a szicíliai csak kisebb károkat szenvedett, a toscanai (Firenze környéke) és apuliai (Dél-Itália) piaristákat viszont nem érte bántódás. Ezért a generálisok pedig 1845-től Róma helyett Firenzéből kormányozták az itáliai piaristákat. Az ismét gyarapodó rendet azonban keményen sújtották az olasz kormány 1860 és 1870 között hozott egyházellenes intézkedései. A szicíliai és a szardíniai rendtartomány teljesen megszűnt és 1874-ben a római San Pantaleo rendházat is államosították.

Lengyelországban az ország földarabolása nehezítette meg a rend működését, bár a rendtartományok igyekeztek követni a politikai határok változásait. Az orosz uralom alá került részeken 1832-ben bezárták az egyházi iskolákat, majd 1863-ban a szerzeteseket minden tevékenységtől is eltiltották, és sokukat Szibériába deportálták. 1873-ban azonban néhány piaristának sikerült visszatelepülnie a krakkói rendházba.

Bár az osztrák és a cseh provincia nem volt kitéve effajta üldözésnek, de a liberális szellemű hatóságok – a tanárok képesítésének hiányára hivatkozva és a rend rossz anyagi helyzetét kihasználva – 1871-re minden piarista iskolát államosították. Emiatt a rendtagok létszáma is folyamatosan csökkent. Ezzel szemben Magyarországon a piaristák tudományos és pedagógiai munkásságukkal komoly szerepet játszottak a nemzeti kultúra és tudomány terjesztésében és ápolásában és ezáltal széleskörű elismerést vívtak ki a rend számára. Bár emiatt az 1848/1849-es szabadságharc után büntető intézkedéseket is el kellett szenvedniük, de az 1867. évi kiegyezés után elértk, hogy a piarista növendékek államilag elismert tanári oklevelet szerezzenek, az általuk vezetett gimnáziumok pedig állami és önkormányzati támogatással modern, országos jelentőségű tanintézményekké fejlődjenek.

A század második felének itáliai generálisai egyre többet foglakoztak a rend egységének újbóli megteremetésével. A spanyol José Calasanz Casanovas (1868–1884) Szentszék általi kinevezése bizonyos mértékben a rend egységének helyreállítását jelentette. Casanovas 1877-ben udvariassági látogatást tett a Habsburg Birodalomban is. Utódja Mauro Ricci (1884–1900) 1886-ban ismét Rómába tette székhelyét, és az 1892-ben és 1898-ben általa összehívott egyetemes káptalanokon már néhány spanyol és lengyel atya is megjelent. 1893-tól adták ki az Ephemerides Calasanctianae című rendi folyóirat, amely némi kihagyásokkal azóta is a rend hivatalos közlönye (1893–1899, 1901–1915, 1932–). Végül az egység megteremtése Alfonso Maria Mistrangelo-nak (1900–1904) volt köszönhető, aki generálissá történt kinevezésekor már Firenze érseke volt, később pedig bíboros lett (1915). Apostoli vizitátorként végiglátogatta a közép-európai és a spanyolországi rendtartományokat, és elérte, hogy 1904 június 29-én X. Pius pápa „Singularitas regiminis” kezdetű bullájával jogilag is megteremtette a rend egységét.

[szerkesztés] A 20. század kihívásai

A újra egyesült rendnek 1909-ben 133 rendházban 2180 tagja volt, amelynek többségét a spanyolok (1383 fő) alkották. Itáliában 307, Magyarországon 394, egyebütt Közép-Európában pedig csak 96 piarista élt. Ezért 1906-ban az első közös káptalanon a spanyol Manuel Sanchezt (1906–1910) választották meg generálisnak. Az ezt követő években sok spanyol piarista érkezett Itáliába, sőt Lengyelországba és Ausztriába is, hogy kisegítsék az ottani megfogyatkozott létszámú piaristaságot. Bár a spanyolok között nem akadt annyi elismert tudós és tanár, mint például Magyarországon, de sokkal inkább megtartották a hagyományos szerzetesi értékeket. A régiók közötti mentalitásbeli különbség a 20. század folyamán egyre csökkent, főként a növendékek egységesülő képzésének és a szerzetesi szegénységet szigorító rendi reformoknak köszönhetően.

Rómában 1923-ban visszavásárolták a római San Pantaleo rendházat, ahol 1928-tól ismét megnyílt a nemzetközi növendékház, amely 1936-ban a Monte Marióra költözött. 1930-ra elkészültek az új egyházi törvénykönyv által megkövetelt (1940-re véglegesített) konstitúciók, majd 1946-ra a regulák. A spanyol Leodegario Picanyol (1896–1968) munkássága révén az 1930-as évektől megindultak a tudományos rendtörténeti kutatáso, amelynek legnagyobb eredménye Kalazanci Szt. József levelezésének kiadása volt 20 kötetben, 1950–1988 között (Picanyol mellett Claudio Vilá Palá és Sántha György szerkesztésében).

A 20. század világháborúi és totalitariánus diktatatúrái sem kerülték el azonban a piaristákat. Az első világháború utáni határváltozásoknak köszönhetően a magyar rendtartomány számos rendházát iskoláját elveszítette. A megmaradt rendházakból jöttek létre 1925-ban a romániai, majd 1930-ban a szlovákiai rendtartományok. A spanyol polgárháborúban 1936–1939 között 272 piarista halt meg erőszaktól vagy börtönben, közülük 13-at 1995-ben boldoggá avattak: Dionisio Pamplona (1868–1936), Manuel Segura (1883–1936), David Carlos (1907–1936), Faustino Oteiza (1890–1936), Florentino Felipe (1856–1936), Ignacio Casanovas (1893–1936), Enrique Canadell (1890–1936), Matías Cardona (1902–1936), Franciscp Carceller (1901–1936), Carlos Navarro (1911–1936), José Ferrer (1904–1936), Juan Agramunt (1907–1936), Alfredo Parte (1899–1936). A második világháború után szovjet megszállás alá került közép-európai államokban a piarista rendet is megszüntették (Romániában és Csehszlovákiában) vagy csak igen korlátozottan engedték működni (Magyarországon és Lengyelországban).

Az 1947. évi káptalanon a magyar tartományfőnököt, Tomek Vincét választották generálissá (1947–1967), aki összesen 20 évig vezette a rendet. Ekkor kezdődött meg a rend nagyobb arányú Európán kívüli működése. A kommunista üldözés elől menekülő magyar és lengyel piaristák egy csoportja 1949-ben megtelepedett az Egyesült Államokban ([[Derbygg, 1951), az 1950-es évektől a különböző spanyol rendtartományok Dél- és Közép-Amerika számos államában kezdtek iskolai és lelkipásztori munkát Brazíliától egészen Mexikóig, a baszk provincia tagjai pedig 1950-ben Japánban telepedtek meg.

Az 1962 és 1965 közötti II. Vatikáni Zsinat után súlyos identitásválság rázta meg a rendet, amelyből sokan kiléptek és csökkent a hivatások száma is. 1965-ben a rendnek 2535 tagja volt, ez 1976-re 1800-ra csökkent. 1967-1969 között tartották mag a zsinat által előírt speciális egyetemes káptalant. Ezen előkészítették az új Konstitúciókat, amelynek végleges változata 1984-re készült el.

A misszós tevékenység azonban tovább folytatódott. A katalán rendtartomány tagjai 1963-ban Szenegálban, a kasztíliaiak 1979-ben Egyenlítői Guinea-ban és 1995-ben Gabonban (Libreville), az aragóniaiak 1989-ben Kamerunban, az argentínok 1994-ben Indiában, a baszkföldiek pedig 1995-ben a Fülöp-szigeteken (Cebu City) kezdtek misszióba. 1990-től, a kommunizmus bukása után Közép-Európában is sok helyen újból megnyíltak a piarista iskolák, sőt a lengyel piaristák a Belorussziához csatolt egykori lengyel területen is megkezdték a munkát.

Eközben Nyugat-Európában 1926-tól az osztrák piaristáknak ismét sikerült elemi iskolákat nyitniuk, és Olaszországban is több helyen új, modern intézetek épültek, de a létszám csökkenése miatt ezek vezetése egyre inkáb kikerült a rend kezéből. Az itáliai és közép-európai rendtartományok fogyatkozó létszáma és az iskolák növekvő szaktanárigénye mindenütt egyre inkább lehetetlenné tette, hogy a piarista iskolákban csak piaristák tanítsanak. Ezért a rend tevékenysége a tanítás mellett sok helyütt az ifjúsági lelkipásztorkodás felé fordult. Ezt jelzi, hogy 1947-ben még csak 7 plébániát vezettek piaristák, de 2001-re az a szám 105-re növekedett.

[szerkesztés] Lelkisége

A rend jelmondata „Pietas et litterae” (kegyesség és tudomány). Ez a formula gyakran fölbukkan a Kalazanci Szt. József által 1621-ben összeállított Konstitúciókban és jól összefoglalja a rend lelkiségének és pedagógiájának lényegét, arra törekvését, hogy egyszerre akarja nevelni az embert és a keresztényt.

A pietas a rend „sajátos életszeményének rendező elve, amelyet magyarra csak jobb szó híján fordíthatunk kegyeletes lelkülettel. Valami okos és mégis gyöngéd érzelmekkel átszőtt alapmagatartást jelent ez a szó, tiszteletet a teremtés minden értéke iránt, családias közvetlenséget, amellyel az ember megtalálja helyét a teremtő és megváltó Isten terveiben, és tevékenyen, de szerényen igyekszik elő mozdítani a közösség javát.” (Jelenits István)

A litterae jelentése: tudomány. A litterae-vel a hátában ugyanis a pietas azt fejezi ki, hogy a Teremtőhöz az emberi tudás és igazságkeresés útjain akarunk eljutni. Az a litterae pedig, amelyet megelőz a pietas, olyan tudomány, amely megismerése tárgyához megilletődve közelít, mert üzenetnek és ajándéknak tartja, és bízik abban, hogy a hit és a tudás összegyeztethető, mert a valódi tudomány sohasem állhat szembe a hittel.

A rend lelkiségének és pedagógiájának további fontos elemei:

• a Krisztusra való hivatkozás központi szerepe: ő az Atyához vezető út és a jó tanítómester, aki befogadja a kicsinyeket és a szegényeket
• Szűz Mária anyai közbenjárása
• a szegénység szeretete, a szegény Krisztus követésének kifejezéseként és osztozásként azoknak a szegényeknek a sorsában, akiket a rend szolgálni akar
• alázatos büszkeség amiatt, hogy a piaristák az „igazság munkatársai” („cooperatores veritatis” vö. 3Jn 1, 8; Konst. 6)
• a nevelés olyan eszköz, amely az egyes ember és a társadalom javát szolgálja
• a rend nevelői hivatásának kedvezményezettjei a szegények, megjelenési formája pedig apostoli szolgálat
• az iskola a nevelés legjobb és leghatékonyabb eszköze
• a nevelésnek kora gyermekkortól kell kezdődnie, amikor a gyermekek lelke még formálható
• a nevelésnek inkább a rossz megelőzésével kell foglalkoznia, semmint a növekedésben lévő rossz elfojtásával
• a nevelőnek segítenie kell a fiatalt, hogy olyan képességekre tegyen szert, amelyekkel jól beilleszkedhet választott hivatásába és a társadalomba
• világos, célratörő és gyakorlatias módszerek alkalmazása, nyitottság az új és valóban hatékony módszerek iránt

[szerkesztés] Névhasználata

A piaristák választott szerzetesi neve – kármelita mintára – kezdettől fogva két részből áll: az egyik egy hagyományos személynév, a másik pedig egy ahhoz kapcsolódó titulus, amely egy hittitokra, vagy egy másik szentre utal. Az alapító maga a Josephus a Matre Dei (Isten Anyjáról nevezett József) nevet vette föl. A piaristák eleinte családi nevük helyett csak e titulussal kiegészített szerzetesi nevüket használták, de 18. század végén a titulus szerepét fokozatosan az örökölt családnév vette át. A szerzetesi név első fele általában eltért az eredeti keresztnévtől (például Stephanus a S. Ladislao eredeti neve Erdős Ádám volt), de a 19. század második felétől egyre inkább szokássá, majd a 20. századtól kizárólagossá vált a keresztnév megtartása.

[szerkesztés] Magyarországon

[szerkesztés] Története

A rend első magyarországi rendháza 1642-ben jött létre az akkor Lengyelországhoz elzálogosított szepességi Podolinban. Magyarország közigazgatási területén először Privigyén (1666), majd Breznóbányán (1673) és a Pozsony melletti Szentgyörgyön (1685) alapítottak piarista rendházakat. Utóbbiak 1692-ig a lengyel, majd rövid átmeneti időszak után 1695-től „viceprovincia”-ként a Német Rendtartományhoz (Provincia Germaniae) tartoztak.

A török és kuruc háborúk lezárultával a piaristák nagyarányú terjeszkedésbe kezdtek, amelynek következtében 1721-ben létrejött az önálló magyar rendtartomány. Az új alapítások közül nem egy később országos jelentőségűvé vált, például a nyitrai (1698), a veszprémi (1711), a pesti (1717) vagy a szegedi (1720) gimnáziumok. A 18. század során a rend tagjai a tanítás mellett szívesen elvállalták városi plébániák adminisztrációját is (pl. Breznóbányán, Szegeden, Máramarosszigeten) és részben a plébániai jövedelmekből tartották fönn kollégiumaikat. Több helyen nemesi konviktust (Nyitra, Debrecen, Vác, Szentanna) és filozófiai kurzust (Pest, Szeged, Kalocsa, Vác, Tata) is vezettek, 1763-tól pedig Szencen egy felsőfokú közgazdasági iskolát (Collegium Oeconomicum) indítottak, amely azonban 1776-ban egy tűzvész folytán megszűnt. A piaristák elsőként honosították meg a magyarországi katolikus iskolákban a kísérleteken alapuló „új filozófia” oktatását. Az 1770-es évek végén végén már 27 piarista iskola működött Magyarországon, beleértve azt a négyet is, amelyet a feloszlatott jezsuita rendtől vettek át 1776-ban (Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, Trencsén). 1782-től a podolini rendház is a magyar rendtartományhoz tartozott. II. József reformjai következtében egy rendház megszűnt (Medgyes), kettő más városba költözött (Tokajból Sátoraljaújhelyre, illetve Szentannáról Temesvárra), továbbá 1781-től a magyarországi piaristáknak meg kellett szakítaniuk kapcsolataikat a rend római központjával. Az egység helyreállítására csupán 1904-ben került sor.

A 19. század első felében három újabb helyen kezdtek tanítani a piaristák Magyarországon: [[Léva|Léván (a bencéseknek átengedett kőszegi iskola helyett 1815-ben), a budai egykori jezsuita iskolában (1832) és Nagybecskereken (1846). 1806-ban rend megkapta az egykori fehérvári őrkanonokság Somogy megyei (mernyei) uradalmát. Az 1848/1849-es szabadságharc vihara a magyar piarista rendet is megtépázta. 1848 őszén a rend vezetői elbocsátották az összes növendéket, majd 1850 és 1852 között az osztrák kormányzat tiltotta meg novíciusok fölvételét. Ugyancsak a kormányzat vette el a rendtől a budai iskolát 1851-ben, majd a kalocsait az érsek adta át a jezsuitáknak 1860-ban. A breznóbányai (1857), korponai (1874) és besztercei (1878) intézetekről a megnövekvő oktatásügyi követelmények miatt kellett lemondania a rendnek.

Trianon előtt közvetlenül 24 piarista rendház és iskola volt Magyarországon, amelyekből azonban csupán 10 maradt magyar területen. Kilenc Csehszlovákia, négy Románia (ezek az 1920-as években önálló rendtartományokká szerveződtek), a nagybecskereki gimnázium pedig Jugoszlávia területére került. Ezen iskolák legtöbbjét államosították, csupán Kolozsvárott és Temesváron működhetett tovább egy-egy gimnázium. Magyarországon azonban a világháború és a forradalmak elmúltával a rend új virágzást élt meg, még a század elején megkezdett rendi reformnak köszönhetően, amely lassan leszámolt a 19. századi magyar piaristák elvilágiasodott szemléletével és életmódjával.

A kommunista diktatúra 1948-ban államosította a rend iskoláit, majd 1950 nyarán hat rendház lakóit kényszerlakhelyre deportálta. Az 1950. évi egyezmény ugyan lehetővé tette, hogy a rendtartomány tovább működtesse két iskoláját (Budapesten és Kecskeméten), de a 237 szerzetesből csak 90-en maradhattak meg a rendi keretben. A diktatúra bukása után négy piarista iskola (és rendház) nyílt meg újra: Vácott (1991), Szegeden (1991), Nagykanizsán (1992) és Mosonmagyaróvárott (1994). Ezenkívül a rendtartomány Gödön építőipari szakmunkásképző iskolát (1991-től), Sátoraljaújhelyen diákotthont (1992-től), Szegeden pedig egyetemi szakkollégiumot tart fönn (1992-től).

[szerkesztés] Rendházak és intézmények

A jegyzék a Magyarország területén működő vagy a magyar rendartonányhoz tartozó piarista szerzetesi közösségek (domus, residentia, domus filialis, missio), valamint a hozzájuk tartozó intézmények kronológiai adatait tartalmazza.

• Beszterce 1717–1878 (iskola 1729–1850, plébánia 1717–1878)
• Breznóbánya 1673–1857 (iskola 1673–1849, plébánia 1673–1857)
• Budapest (Buda) 1832–1880 (iskola 1832–1851)
• Budapest (Pest) 1717– (iskola 1717–1948, 1950–, plébánia 1752–1761)
• Craiova 1736–1739 (misszió)
• Debrecen 1719–1950 (iskola 1721–1948, plébánia 1719–1802)
• Felsőgalla 1945–1946 (iskola 1945–1946)
• Kalocsa 1765–1860 (iskola 1765–1860)
• Göd 2003– (iskola 1991–)
• Kecskemét 1715– (iskola 1715–1948, 1950–, plébánia 1948–)
• Kisszeben 1740–1922 (iskola 1740–1919)
• Kolozsvár 1776–1949 (iskola 1776–1948)
• Korpona 1720–1874 (iskola 1720–1849, plébánia 1720–1726)
• Kőszeg 1776–1815 (iskola 1776–1815)
• Léva 1815–1922 (iskola 1815–1919)
• Mosonmagyaróvár (Magyaróvár) 1739–1950, 1994– (iskola 1739–1789, 1798–1850, 1854–1948, 1994–)
• Máramarossziget 1730–1949 (iskola 1731–1919, 1940–1948, plébánia 1730–1792)
• Medgyes 1740–1789 (iskola 1740–1789)
• Mernye 1806–1950 (uradalmi központ, nyugdíjas otthon)
• Murány 1667 (misszió)
• Nagybecskerek 1846–1920 (iskola 1846–1920)
• Nagykanizsa 1765–1950, 1996– (iskola 1765–1950, 1992–)
• Nagykároly 1725–1949 (iskola 1727–1923, 1940–1948, plébánia 1725–1983)
• Nyitra 1698–1950, 1992– (iskola 1698–1919, 1992–)
• Podolin 1642–1922 (iskola 1643–1919)
• Privigye 1666–1950, 1990– (iskola 1666–1919, 1993–)
• Rózsahegy 1729–1922 (iskola 1735–1918)
• Sátoraljaújhely 1789–1950, 1991– (iskola 1789–1948, konviktus 1992–)
• Selmecbánya 1776–1922 (iskola 1776–1919)
• Szabadka 1942–1944 (iskola 1942–1944)
• Szeged 1720–1950, 1990– (iskola 1721–1948, plébánia 1720–1789, 1991–)
• Szenc 1763–1776 (műszaki főiskola 1763–1776)
• Szentanna 1750–1790 (iskola 1750–1790, plébánia 1750–1790)
• Szentgyörgy 1685–1950, 1995– (iskola 1687–1919, plébánia 1716–1748)
• Szepesbéla (plébánia 1674–1852)
• Tallós 1766–1782 (árvaház)
• Tata 1765–1950 (iskola 1765–1948)
• Temesvár 1790–1949 (iskola 1790–1948)
• Tokaj 1727–1789 (iskola 1727–1789)
• Trencsén 1776–1950, 1990– (iskola 1776–1918, 1990–)
• Vác 1714–1950, 1990– (iskola 1714–1948, plébánia 1714–1719, 1991–)
• Vác–Theresianum 1767–1784 (konviktus és iskola 1767–1784)
• Veszprém 1711–1950 (iskola 1711–1948, plébánia 1740–1752)

[szerkesztés] Tartományfőnökök

• Mösch Lukács (Lucas a S. Edmundo) commissarius generalis 1692–1695, viceprovinciális 1695–1698
• Bajar András (Andreas a Conversione S. Pauli) viceprovinciális 1698–1709
• Cservenka Ignác (Ignatius a S. Josepho) viceprovinciális 1709–1712
• Bohn Euszták (Eustachius a SS. Trinitate) viceprovinciális 1712–1715
• Zajkányi (Baál) Lénárd (Leonardus a S. Eustachio) viceprovinciális 1715–1721, provinciális 1721–1726
• Kubránszky László (Ladislaus a S. Joanne Baptista) 1726–1730, 1736–1738
• Szlopnyay Elek (Alexius a Resurrectione Domini) 1730–1736, 1742–1745, 1746–1748
• Halápy Konstantin (Constantinus a Passione Domini) 1738–1742
• Erdős István (Stephanus a S. Ladislao) 1745–1746
• Nemcsényi Adolf (Adolphus a S. Benedicto) 1748–1754
• Bajtay Antal (Antonius a Matre Dei) 1754–1756
• Cörver János (Joannes Nep. a Matre Dei) 1756–1760
• Tapolcsányi Gergely (Gregorius a S. Ladislao) 1760–1766.
• Orosz Zsigmond (Sigismundus ab Angelo Custode) 1766–1782
• Conradi Norbert (Norbertus a Passione Domini) 1782–1785
• Königsacker József (Josephus Cal. a Jesu Maria) 1785–1790
• Perczel Imre 1790–1796
• Pállya István 1796–1802
• Dományi Márk 1802–1805
• Egerváry (Lakatjártó) Ignác 1805–1811
• Bolla Márton 1811–1831
• Grosser János 1831–1847
• Gruber György 1847–1848
• Purgstaller (Palotay) József 1848–1849, 1858–1866
• Tamásy József vicarius provincialis 1849–1852
• Nagy Péter 1852–1858
• Somhegyi (Schröck) Ferenc 1866–1879
• Kalmár Endre 1879–1891
• Lévay Imre 1891–1895
• Frank Ferenc 1895–1898
• Magyar Gábor 1898–1912
• Hénap Tamás 1912–1918
• Szinger Kornél 1918–1923
• Hám Antal 1923–1927
• Szölgyémy János vicarius provincialis 1927–1928
• Sebes (Streiter) Ferenc 1928–1940
• Zimányi Gyula 1940–1946
• Tomek Vince 1946–1947
• Sík Sándor 1947–1963
• Albert István 1963–1979
• Varga László 1979–1985
• Jelenits István 1985–1995
• Kállay Emil 1995–2003
• Urbán József 2003–

[szerkesztés] Neves piaristák

[szerkesztés] Itália

• Kalazanci Szt. József (1556–1648) a piarista rend alapítója
• Glicerio Landriani (1588–1618) Kalazancius Szt. József egyik első munkatársa, kanonizációja

folyamatban van

• Pietro Casani (1572–1647), a Luccai Kongregáció tagjaként csatlakozott a Kegyes Iskolákhoz és Kalazanci Szt. József leghűségesebb munkatársa lett, 1995-ben az egyház boldoggá avatta
• Agostino Passante (1653–1732) VI. Károly császár udvari prédikátora, majd Pozzuoli püspöke]] (1724)
• Giuseppe Agostino Delbecchi (1697–1777) generális, Alghero püspöke (1751), majd Cagliari érseke (1763)
• Paolinio Chelucci (1681–1754) a rendi növendékek tanára, matematikai, fizikai és retorikai művek szerzője
• Odoardo Corsini (1702–1765) filozófus, a piarista eklektikus filozófia megalapítója, a pisa-i egyetemen tanára
• Vito Antoni Colapinto (1701–1758) az apuliai rendtartomány szentéletű novíciusmestere, Pompilio Maria Pirotti barátja
• Pompilio Maria Pirotti (1710–1766) prédikátor és lelkivezető, 1890-ben boldoggá, majd 1934-ben szentté avatták.
• Giovanni Battista Beccaria (1716–1781) fizikus, az elektromosság kutatója
• Ottavio Assarotti (1753–1829) a süketnémák nevelésére létesült első itáliai intézet alapítója Genovában
• Tommaso Pendanola (1800–1883) a süketnémák intézetének alapítója Sienában
• Celestino Zini (1825–1892) Siena érseke, Celestina Donatival együtt a piarista nővérek (Suore Calasanziane) rendjének társalapítója
• Eugenio Barsanti (1821–1864) olasz piarista, a robbanómotor feltalálója
• Giovanni Giovanozzi (1860–1928) kiváló szónok, szeizmológus
• Ernesto Balducci (1922–1992) népszerű előadó és lelkiségi író

[szerkesztés] Spanyolország

• Basilio Sancho (1728–1787) spanyol királyi prédikátor, majd Manila érseke a Fülöp-szigeteken]] (1766)
• Felipe Scio (1738–1796) az első teljes spanyol nyelvű bibliafordítás szerzője
• Lorenzo Ramo (1772–1845) spanyolországi generális, majd Huesca püspöke
• Faustino Míguez (1831–1925) tanár, gyógynövény-szakértő, és az Isteni Pásztornő Leányai Kalazanciusi Intézmény (Pio Instituto Calasancio Hijas de la Divina Pastora) nevű apácarend társalapítója, 1998-ban boldoggá avattak
• Melquiades Guilarte (1835–1916) kalligrafikus
• Pedro Gómez (1841–1902) egy kiváló héber nyelvtan szerzője
• Ramon Castelltort (1915–1966) spanyol költő
• Bruno Martínez (1907–1972) misszionárius Nicaraguában, ahol földrengés áldozata lett, kanonizációja folyamatban van
• Pedro Díez Gil (1913–1984) a kisgyermekek szeretett nevelője Zaragozában, kanonizációja folyamaban van

[szerkesztés] Ausztria

• Adolf Groll (1682–1743) osztrák provinciális, majd generális, végül Győr püspöke (1730)
• Florian Dalham (1713–1795) fizikus és egyháztörténész
• Gratian Marx (1712–1810) az osztrák örökös tartományok gimnáziumi tantervének megalkotója (1775)
• Georg Kugelmann (1785–1853) a rendi növendékek mestere, szentség hírében hunyt el
• Joseph Misson (1803–1875) alsó-ausztriai nyelvjárásban írt költeményeket

[szerkesztés] Csehország

• Gelasius Döbner (1719–1790) történész, Csehország korai történetének kutatója

[szerkesztés] Lengyelország

• Stanislaw Konarski (1699–1773) a lengyel iskolai oktatás megújítója
• Onufry Kopczynski (1735–1817) az első lengyel nyelvtan szerzője.
• Jakub Felkowski (1776–1848) a süketnémák és vakok intézetének alapítója Varsóban
• Adam Stanislaw Krasinski (1810–1895) vilniusi püspök, deportáltként húsz évet töltött Szibériában

[szerkesztés] Magyarország

• Bajtay Antal (1717–1773) magyar provinciális, II. József egyik tanára, Erdély püspöke (1760)
• Cörver Elek (1714–1747) filozófus, a modern fizika egyik magyarországi meghonosítója
• Cörver János (1715–1773) tartományfőnök, pedagógiai író
• Buczy Emil (1782-1889) költő, tanár
• Révai Miklós (1750–1807) költő, nyelvész
• Pivár Ignác (1843–1905) a süketnémák intézetének igazgatója Vácott
• Csaplár Benedek (1821–1906) néprajzi gyűjtő, rendtörténész
• Váry Gellért (1843–1929) novíciusmester, generális asszisztens (1904–1912), rendtörténész
• Schütz Antal (1880–1953) teológus, a budapesti egyetem professzora
• Sík Sándor (1889–1963) költő, irodalomtudós, a magyar cserkészmozgalom egyik megindítója
• Balanyi György (1886–1963) történész, a ferences és piarista rendtörténet, valamint a diplomáciatörténet kutatója
• Tomek Vince (1892–1986) tartományfőnök, generális
• Öveges József (1895–1979) fizikatanár, népszerűsítő könyvek szerzője
• Török Jenő (1908–1983) az OMC kiadó alapítója
• Lénárd Ödön (1911–2003) tanár, lelkivezető, a kommunista diktatúra alatt összesen 18 évet töltött börtönben
• Kovács Mihály (1916–2006) fizikatanár, fogságba hurcolt leventék lelkipásztora (1945/1946)
• Bulányi György (1919–) a Bokor katolikus bázisközösségek vezetője
• Holl Béla (1922–1997) irodalomtörténész a magyarországi himnuszok és régi nyomtatványok kutatója
• Jelenits István (1932–) költő, irodalmtudós, teológus, biblikus

[szerkesztés] Románia

• Bíró Vencel (1885-1962) történész, a romániai provincia rendfőnöke

[szerkesztés] Szlovákia

• Branecky József (1882–1962) szlovák történelmi regények szerzője

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Európában

A piarista rend generális kúriája

A spanyol piaristák honlapja

A lengyel piaristák honlapja

Az osztrák piaristák honlapja

[szerkesztés] Magyarországon

A magyar piaristák honlapja

Budapesti Piarista Gimnázium

Piarista Szakiskola, Göd

Piár Portál, Kecskemét

Piarista Iskola, Mosonmagyaróvár

Piarista Iskola, Nagykanizsa

Dugonics András Piarista Gimnázium, Szeged

Váci Piarista Gimnázium

Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára

[szerkesztés] Szlovákiában

A szlovák piaristák honlapja

A privigyei piaristák honlapja

A nyitrai piarista gimnázium honlapja

A trencséni piarista gimnázium honlapja

[szerkesztés] Irodalom

Horányi, Alexius: Scriptores Piarum Scholarum"", I-II. Budae, 1908–1809.

Viñas, Thomas: Index bio-bibliographicus ... Scholarum Piarum qui in universo ordine pietatem, litteras ac scientias scriptis suis foventes ornaverunt, I-III, Romae, 1908–1911.

Picanyol, Leodegarius: Brevis conspectus historio-statisticus Ordinis Scholarum Piarum, Romae, 1932.

Diccionario Enciclopedico Escolapio, I-II, V, ed. Claudio Vilá Palá (I)–Luis María Bandrés Rey (I-II, V), Salamanca, 1983–1990, ISBN 84-7278-126-7

Escuelas Pias: Ser e historia, ed. Severino Giner et al., Salamanca, 1978, ISBN 84-400-4413-5

Giner Guerri, Severino: Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója, ford. Ruppert József–Domokos György, Szeged, 2000, ISBN 963-468-233-8

Ausenda, Giovanni: A piarista rend története, ford. Ruppert József, Szeged, 2003 (Piarista Füzetek, 12), ISBN 963-206-390-2

Liebreich, Karen: Fallen order, London–New York, 2004, 1843540738

Kalazanci Szent József és a piarista lelkiség, ford. Domokos György, in Budapest, 1996.

A Kegyes Iskolák Rendjének Konstitúciói és Regulái, ford. Jelenits István–Tőzsér Endre, Budapest, 1999, ISBN 963-00-2312-1

Takáts Sándor: A főváros alapította budapesti piarista kollégium története, Bp., 1895.

Magyar piaristák a XIX. és XX. században, szerk. Balanyi György, Bp., 1942.

Balanyi György–Bíró Imre–Bíró Vencel–Tomek Vince: A magyar piarista rendtartomány története, Bp., 1943.

Piaristák Magyarországon 1642–1992, szerk. Holl Béla, Bp., 1992, ISBN 963-00-1606-00

Léh István, Catalogus religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum / A magyar piarista rendtartomány történeti névtára 1666–1997, Bp., 1998 (METEM Könyvek, 21), ISBN 9638472294

Kilián István: A piarista dráma és színjáték a XVII-XVIII. században, Bp., 2002, ISBN 9639104620